Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Az utcán élő szerhasználóknak nagyon kis esélye van a felépülésre: az őket megkereső programok leépültek, a kórházi befogadás hónapokig tart és idén két rehabilitációs központ is bezár. Köztük az egyik egyedüli, ahol fiatal lányokat fogadtak be.
„A legnagyobb probléma a klienseink körében a teljes kilátástalanság,” fogalmazta meg egy szakember a fővárosi ártalomcsökkentő szolgáltatók találkozóján, amit a Budapesti Kábítószerügyi Egyeztető Fórum (BKEF) részéről kezdeményeztünk.
És nem volt egyedül. Hasonlóan nyilatkozott több más segítő is azok közül, akik az ellátórendszer „frontvonalában”, az utcán keresik meg a szerhasználókat. „Hiába megyek oda a szerhasználó klienshez, hogy motiváljam a változásra, ha teljesen bizonytalan a lakhatása, az egzisztenciája.” Esélye nincs felépülni az utcán, panaszolják.
A lakhatás valóban kardinális probléma, ami szervesen összefügg a nagyvárosi drogfüggőség legláthatóbb, és ezért aztán a lakosság számára is leginkább zavaró jelenségeivel.
A társadalom margóján élők, az intézetből utcára került fiatalok, a hajléktalanok, a városi mikroszegregátumok zsúfolt, rossz lakásainak lakói adják a dizájner drogok fogyasztóinak folyamatos utánpótlását.
A nyomor, az otthontalanság, a feldolgozatlan traumák, a kirekesztettség, az utcai léttel, az illegalitás határmezsgyéit áthágó megélhetési stratégiákkal járó stressz olyan mérgező elegyet alkotnak, ami szinte kiált a rövid távon enyhülést, de hosszú távon függőséget hozó szerekért. Mint amilyen az olcsó, könnyen hozzáférhető „kristály”, a katinon nevű stimulánsokat tartalmazó szer. Amit a fogyasztók elsősorban fóliáról szívnak, orrba szippantanak, néha injektálnak.
És még ha el is jut az utcai szerhasználó odáig, hogy változtatni akar: hónapokig kell ma arra várni, hogy valaki bejusson egy kórház addiktológiai osztályára.
Sokszor nagyon magas a bejutási küszöb. 8 nap absztinenciát követelnek meg a felvétel feltételeként, ami a segítők szerint gyakran teljesíthetetlen akadályt jelent a klienseiknek. Gyakori a szerhasználók körében az ún. kettős diagnózis: a függőség mellett valamilyen pszichiátrai zavar, amelyek egymást gerjesztik és súlyosbítják, és lehetetlenné teszik a külön-külön való felépülést. Sajnos a magyar pszichiátrai ellátás nincs felkészülve az ilyen emberek fogadására, és jellemzően elhajtja őket.
Egy másik magas kockázati csoportot képeznek azok, akik az akár többnapos szexpartik keretében fogyasztanak stimuláns drogokat. Az ún. chemsex szcéna eddig főleg meleg- és bi férfiak körében volt jellemző, de a hírek szerint már heteroszexuális társaságok körében is dívik. (Erről a témáról szerveztünk online konferenciát tavaly.)
Nagy probléma az egészségügyi és szociális ellátórendszer közötti kapcsolódások, együttműködések hiánya. Az egészségügyi dolgozók korlátozott ismeretekkel és gyakran elutasító attitűdökkel rendelkeznek a szerhasználó páciensekkel szemben. Ez gyakran még akkor is megmutatkozik, amikor a szociális munkás megfogja a kliens kezét, és elkíséri az egészségügyi intézménybe, hogy ott ellássák. Ez egyébként nagyjából az egyedüli módszer a szakemberek szerint arra, hogy a drogfüggő kliens bejusson egészségügyi ellátásba – ami ugyanakkor a segítőktől nagyon intenzív munkát igényel.
A segítők pedig gyakran maguk sem érzik sokkal megbecsültebbnek magukat, mint a kliensek, akiken segíteni próbálnak. A pályázati források egyre szűkülnek Magyarországon, az ún. alacsonyküszöbű normatíva, a fix összegű normatív támogatás pedig arra sem elég, hogy a munkatársakat és az alapvető költségeket fedezze.
Magyarországon az elmúlt években szinte szitokszóvá vált az ártalomcsökkentés, és a szerhasználók utcai megkeresésével foglalkozó szervezetek csak azért küzdenek, hogy a felszín fölött tudjanak maradni az elégtelen, kiszámíthatatlan finanszírozással.
Idén a pénzügyi finanszírozás hiánya miatt bezárás küszöbére jutott el a Józan Babák Egyesület által működtetett 8. kerületi alacsonyküszöbű program is, ami elsősorban szerhasználó nőknek nyújt egyedülálló segítséget, így például nőgyógyászati vizsgálatot, terhesgondozást.
És sajnos nem csak az alacsony küszöbű programokat érinti az ellátórendszer válsága: idén két rehabilitációs központ is kénytelen lesz bezárni a kapuit: a lullai és a szatymazi rehabilitációs központok. Mindkettő hiánypótló munkát végez: Lullán főleg marginalizált roma szerhasználók felépülését segítik, míg Szatymazon fiatalkorú szerhasználókét, köztük, az országban szinte egyedül, lányokét. A lullai otthon az azt működteti civil szervezet pénzhiánya miatt szűnik meg, míg a szatymazit a járási önkormányzat döntése alapján idősek otthonává akarják átalakítani. A hírek szerint azért, mert az önkormányzat nem tudja állni a megnövekedett költségeket, a rehabilitációs otthonok fenntartása pedig nem kötelező feladat.
A Főváros a BKEF keretében tavaly egy 14 millió forintos pályázatot írt ki ártalomcsökkentő szervezeteknek, amit a Kék Pont Alapítvány és a HepaGo közös pályázata nyert el a fővárosi hajléktalan szerhasználók megkeresésére. Csepp a tengerben.
Komoly kormányzati elhatározás nélkül a terület hanyatlása tovább folytatódik. A Belügyminisztériumon belül a kábítószerügy szinte teljesen rendészeti kérdéssé vált, a 2020-ban lejárt nemzeti drogellenes stratégia megújítására azóta is hiába vár a szakma. Sajnos ma már egyre inkább érezhető a 2016-ban megszüntetett szakpolitikai háttérintézmény, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet (NDI) szakmai és módszertani támogatásainak, képzéseinek a hiánya. Jellemző eközben, hogy a kormányközeli alapítványoknak kiszervezett közpénzből gründolt ún. Drogkutató Intézet nagyobb büdzsével és több munkatárssal rendelkezik, mint maga a minisztériumi kábítószerügyi koordináció.
