Egy kisebbfajta szakmai vitát szült egy magyar pszichológus azon nyilatkozata egy interjúban, miszerint a saját élmény szerepét „túldimenzionálják” – kivéve az addiktológia területét.
Ahol szerinte „igazán hiteles, addiktológiával foglalkozó szakember csak egykori függőből lehet.” „Tegyük fel, én, a belvárosi elkényeztetett úrilány, azt mondom egy heroinistának, hogy figyelj, szokjál már le: kinevet és otthagy,” teszi hozzá.
Erre egy másik szakember reagált a közösségi médián, aki szerint nem a saját élmény teszi a jó segítőt – és „a felépülés nem az a Himalája, ahova a szakma egyetlen szereplője is kitűzhetné a zászlaját.” Hiszen maga a felépülés egy nagyon összetett folyamat, amit jó esetben sokféle szakember sokféle szempontból támogathat. Ezenkívül „végletesen leegyszerűsítő felsebzett vénájú, beesett arcú heroin-függőkre redukálni az addiktológiai célcsoportot.”
Ez a vita nagyon érdekes kérdéseket vet fel, amelyek egyaránt foglalkoztatják a laikus közvéleményt, a segítő szakembereket, a politikai döntéshozókat és az érintetteket. Nem csak nálunk, de nemzetközi szinten is. Ezért én is reflektálok rá pár bekezdésben.
Egyrészt a saját élménynek, a megélt tapasztalatoknak (lived experience) a szakirodalom által is egyre jobban felismert és elismert szerepe van az ellátórendszerben és azon kívül is. (Egyébként nem csak az addiktológia területén.) Egyre többen gondolják úgy, hogy egy olyan szervezet, ami például marginalizált csoportoknak nyújt szolgáltatásokat, nem működhet anélkül, hogy ne vonná be értelmes módon az érintetteket a szolgáltatások kialakításába és lebonyolításába. A semmit rólunk nélkülünk elv alapján.
Ez jelentheti azt, hogy segíti az érintett közösségek megszervezését, hogy azok képesek legyenek visszajelzéseket adni a szolgáltatóknak és artikulálni az érdekeiket. És jelentheti azt is, hogy a szervezet önkéntes és fizetett munkatársként is alkalmaz sorstárs segítőt – aki saját tapasztalattal (is) rendelkezik. Sajnos ezen a téren bizony Magyarországon az ellátórendszernek jelentős lemaradásai vannak.
Másrészt viszont a saját élmény sem nem elégséges, sem nem szükséges feltétele annak, hogy valakiből jó segítő szakember váljon. Akár függőségről, akár depresszióról vagy ADHD-ról van szó, ebben nincs különbség. Lehet valaki kitűnő segítő, aki soha életében nem fogyasztott semmilyen illegális drogot, ha megfelelő képzettséggel és empátiás készséggel rendelkezik. Én magam is ismerek ilyet, nem is egyet. Míg lehet valaki rossz segítő attól, hogy rendelkezik saját tapasztalattal, ha például nem ismeri a segítő szakma alapvető szakmai és etikai elveit.
Hallottam már szónokolni frissen diplomázott szakembert a drogfüggőségről, aki felmondta a tankönyvet. Amiről beszélt, az számomra fájdalmasan üresen kongott – iskolakönyv-szagú igazságokat szajkózott, amiről nyilvánvalóan nem sok fogalma volt. De ennek az ellenszere szerintem nem feltétlenül a saját élmény. Egy jó szakember egyik megkülönböztető jegye számomra nem csak az, hogy mennyire képes a katedráról kinyilatkoztatni dolgokat: hanem mennyire képes nyitottan és empatikusan odafigyelni és meghallgatni az érintetteket.
A saját élmény sem mágikus formula – és nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a saját élmény alkalmazható a másik ember élményére. Találkoztam olyan saját élménnyel rendelkező segítővel is, aki borzasztóan egyoldalúan és dogmatikusan próbálta a saját felépülésének narratíváját és receptjét leerőltetni mindenki másnak a torkán. Ráadásul a drogpiac jelenleg olyan szinten változatos és komplex, hogy attól, hogy az egyik szegmenséről rendelkezel saját élménnyel, a másikkal kapcsolatban éppen olyan laikus maradsz, mint bárki más. Egy gyógyszerfüggő saját élménye például a partidrog szcénával, esetleg a chemszexel kapcsolatban meglehetősen korlátozott jelentőséggel bírhat.
Az a nagy helyzet – és ez szerintem a kulcs – hogy el kellene felejteni úgy gondolkodni a függőséggel küzdő emberekről, mint egy nagy homogén „drogos” masszáról. Emberekről beszélünk, akiket gyakran éppen úgy egy világ választhat el egymástól, szociális státusz, nem, szexuális orientáció, életkor, kultúra, világnézet stb. szempontjából, mint ahogy két depressziós vagy két ADHD-s embert is elválaszthat. El kellene felejteni a sztereotípiákat, és el kellene ismerni azt is, hogy a függőségből való felépülésnek is nagyon sokféle útja létezhet.
