Sárosi Péter beszámolója a moszkvai AIDS konferencia tanulságairól az Élet és Irodalom c. folyóiratban
Élet és Irodalom 52. évf. 24. szám (2008. június 13.)
Ha a legtöbb ember meghallja az AIDS szót, akkor többnyire a védekezés nélküli szex jut eszébe, és Afrikára asszociál. Kevesen tudják, hogy napjainkban a világ leggyorsabban terjedő HIV-járványa tőlünk nem is olyan messze, Kelet-Európában zajlik, mondhatni a legközelebbi szomszédságunkban. Ukrajnában például a legfrissebb adatok szerint a lakosság mintegy másfél százaléka HIV-fertőzött, Oroszországban pedig körülbelül egy százaléka, s az arányuk évről évre nő. A vírus terjedésének első számú útja ebben a térségben nem a szex, hanem az injekcióstűk megosztása az intravénás heroinhasználók körében, akiknek a számát csak Oroszországban 3,5 millióra becslik, az új HIV-fertőzéseknek pedig mintegy hetven százaléka köthető a fecskendők megosztásához. A fertőzések ezen módját a legtöbb EU-tagállamban az elmúlt évtizedben sikerült visszaszorítani, a volt szovjet tagállamokban azonban szinte reménytelennek tűnik a küzdelem. Pedig a földgázkitermelésből gazdagodó Oroszország vezetőit is komolyan aggasztja a járvány, amely hosszú távon nemzetgazdasági kockázatot jelent. Amerikai becslések szerint az orosz lakosság száma 2050-re 143 millióról 111 millióra csökken, ennek oka pedig a rossz közegészségügyi viszonyok miatti magas halálozási arány. Putyin elnök az elmúlt években sokat költött az egészségügyi ellátás javítására, és nemrég bejelentette, hogy ebben az évben az AIDS-ellenes harcra fordított orosz költségvetés összegét százmillió dollárra emeli. Bármennyit is költhet azonban az orosz állam prevencióra, mégis kevés lehet a járvány megfékezéséhez. Vajon azért, mert nem működnek a máshol hatékonynak bizonyult módszerek? Nem erről van szó. A magyarázat az illegális drogokkal kapcsolatos szovjet típusú megközelítés fennmaradásában rejlik, amely lehetetlenné teszi az injekciós droghasználókat célzó hatékony prevenciós programok bevezetését és/vagy kiterjesztését.
Az egyik ilyen program a tűcsere, azaz a steril injekciós felszerelés és a megelőző információk terjesztése, amelyről az ENSZ több száz kutatást áttekintő jelentése kimutatta, hogy hatékonyan előzi meg a HIV terjedését, ráadásul nem is buzdítja droghasználatra azokat, akik eddig nem nyúltak a szerhez. Ezek a programok azonban még mindig a "megtűrt" kategóriába tartoznak a legtöbb volt szovjet tagállamban, a tűcserét végző szociális munkásokat és klienseiket rendszeresen vegzálja a rendőrség, a programok pedig ritkán részesülnek megfelelő pénzügyi támogatásban. De míg a tűcsere legalább kvázi-legálisnak számít, az utcai heroint egyéb ópiátalapú gyógyszerekkel, főként metadonnal helyettesítő terápia Oroszországban illegális, Ukrajnában is csupán egy-két éve indították be az első kísérleti programokat (az eredmények természetesen pozitívak). A metadont az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO 2005-ben még a létfontosságú gyógyszerek listájára is felvette, mivel annak a tudományos kutatások tanulsága szerint jelentős szerepe van a bűncselekmények, a túladagolások és a fertőzések megelőzésében. A metadon ugyanis szájon át tabletta vagy folyadék formájában szedendő, így csökkenti az injektálást és a fecskendők megosztását, másfelől pedig hosszú távon stabilizálja a függők fizikai és pszichés állapotát, pozitív hatással jár az életmódra és munkavállalásra, és nem utolsósorban: segít nekik életben maradni. Márpedig a halott droghasználót nem lehet leszoktatni semmiről. Egy afroamerikai lelkész így fogalmazta meg ezt: "First we have to save lives, than we can save souls" (Először életeket kell mentenünk, utána tudunk lelkeket menteni).
*
Sajnos a kelet-európai országokban a metadonfenntartó-kezelést hatalmas gyanakvással fogadta a pszichiátria, különösen annak a szovjet idők óta a drogproblémák megoldására szakosodott ága, az ún. narkológia (ez a tudományág más országokban nem létezik). Vezető orosz narkológusok néhány éve a nagy presztízsű orvosi szaklap, a Meditsinskaja Gazeta hasábjain a metadon ellen tiltakozó nyilatkozatot tettek közzé, amelyben számos tudománytalan vádat fogalmaztak meg a fenntartó terápiával szemben. Ilyen például, hogy a metadon drága, növeli az illegális droghasználat kockázatát és a túladagolásokat. A memorandumra válaszul a Nemzetközi Központ az Addikciós Kezelés Fejlesztéséért nevű szervezet honlapján vezető európai és észak-amerikai szakemberek válasznyilatkozatot tettek közzé, amely tudományos bizonyítékokkal cáfolja az orosz vádakat. A korrekt szakmai vita kialakulásának azonban nem kedvez az orosz közélet, a metadon tiltása mögött inkább ideológiai elfogultság és politikai érdekek rejlenek. Dr. Vlagyimir Mendelevics orosz pszichiáter például 2006 februárjában egy website-ot nyitott abból a célból, hogy a metadonnal kapcsolatos érveket, tapasztalatokat kicserélhessék egymással a szakemberek. Nem sokra rá idézést kapott az ügyészségtől, mivel egy parlamenti képviselő feljelentette "kábítószer népszerűsítésének" vádjával. Bár Mendelevicset később felmentették a vádak alól, az oldalt hatóságilag bezárták, és az eset sokak kedvét elvette a további próbálkozásoktól.
A vita rövidre zárása jellemezte a II. kelet-európai AIDS-konferenciát is, amelyet idén az ENSZ szervezetei az orosz kormánnyal közösen május 3. és 5. között rendeztek meg Moszkvában. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet már 1994-es megalakulása óta küzd az ártalomcsökkentő programok elfogadottságának növeléséért Magyarországon, jogi segítséget nyújtottunk a 90-es évek végén megvádolt metadon-doktoroknak (pl. az ún. Funk-ügyben), tűcseremunkásoknak, újabban pedig a volt szovjet tagköztársaságok civil szervezeteinek, egészségügyi szolgáltatóinak segítünk az érdekérvényesítésben. Az ENSZ támogatásával részt vettünk a moszkvai AIDS-konferencián is, ahol dokumentumfilmet forgattunk arról, hogy vajon miért nem juthatnak metadonhoz az orosz droghasználók. A konferencián megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy egyetlen orosz kormánytisztviselő, narkológus vagy kutató sem volt hajlandó megemlíteni a metadon helyettesítő terápiát és a tűcserét egyetlen beszédben vagy előadásban sem. Elképesztőnek tartjuk ezt egy olyan országban, ahol a HIV-fertőzések túlnyomó többségéért a droghasználók fecskendőmegosztása felelős. A résztvevők a folyosókon sem bizonyultak közlékenyebbnek: több tucat narkológust próbáltunk meginterjúvolni a szünetekben a metadonról, közülük mindössze három volt hajlandó nyilatkozni! A visszautasítást kevesen indokolták, egyesek arra hivatkoztak, hogy a "metadon illegális, ezért nincs mit beszélni róla", mások ugyanakkor bevallották, hogy a munkájuk elvesztésétől félnek. Az orosz civil szervezetek képviselői és a más volt szovjet tagországok szakemberei ezzel szemben többnyire szívesen álltak kameránk elé.
Az orosz fél makacs hallgatásával szemben éles kontrasztot jelentett, hogy a konferencia egyik fő díszvendége, Peter Piot, a UNAIDS igazgatója a tűcsere és a metadon bevezetését sürgette. A meleg házasságát nyíltan vállaló Craig McClure, a Nemzetközi AIDS Társaság igazgatója pedig azzal sokkolta az orosz narkológus hallgatóságot, hogy a metadon tiltását ahhoz hasonlította, mintha a dohányosok számára betiltanák a nikotintapasz vagy a nikotinos rágó használatát. Kisebbfajta botrányt okozott az is, hogy a számos oroszországi szervezetet is magában foglaló Eurázsai Ártalomcsökkentő Szövetség (EHRN) sajtóközleményt adott ki a konferencia előestéjén, amelyben az ellen tiltakozott, hogy a szervezők nem tették lehetővé, hogy az ukrán metadon-programok kliensei részt vegyenek a konferencián, és beszámoljanak élményeikről (hiszen gyógyszerüket sem hozhatták magukkal).
*
A Human Rights Watch (HRW) emberi jogi szervezet 2007 novemberében jelentést adott ki az oroszországi droghasználók egészségügyi ellátáshoz való jogainak érvényesüléséről, amelyben élesen bírálta a narkológiai kezelési rendszert. A HRW vizsgálata szerint ugyanis a droghasználók kezelése vasajtóval és rácsokkal lezárt kórházi osztályokon történik, ahol a "terápia" abból áll, hogy bivalyerős nyugtatókkal napokig kómaszerű állapotban tartják a függőket, pszichoterápiás segítséget vagy rehabilitációt azonban egyáltalán nem kapnak. Pedig a drogfüggőség nem kizárólag biológiai betegség, hanem komplex személyiségi és szociális problémákra vezethető vissza, nem kizárólag az egyén, hanem a diszfunkcionális közösség szintjén kezelendő. A zárt osztályokon történő kezelési módszer az elmúlt években nemegyszer vezetett tragédiához, egy moszkvai kórházban például 2006 decemberében 44 HIV-pozitív drogfüggő nő lelte halálát egy tűzben, mivel a személyzet bezárva magukra hagyta őket éjszakára. A nemzetközi addiktológiai terápiás protokollok a hosszú hetekig tartó kórházi bentlakással szemben az ambuláns kezelést részesítik előnyben, és hangsúlyozzák a társadalomba való reintegráció fontosságát. Nem csoda, hogy egyes felmérések szerint a narkológiai kezelésen részt vevő orosz drogfüggők nagy része hamarosan ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. A legtöbben eleve nem is jelentkeznek kezelésre, mivel a drogfüggőséggel kezelt páciensek felkerülnek a rendőrség "narkománokat" tartalmazó listájára, így ki vannak téve a rendőrség zaklatásának.
Ez a probléma másik része: a HIV terjedéséért felelős az a represszív büntetőpolitika is, amely a drogfogyasztók stigmatizálásához, marginalizálásához és rejtőzködéséhez vezet. Nem ritka, hogy a rendőrség által fogva tartott droghasználókat fizikailag vagy lelkileg bántalmazzák, és megtagadják tőlük a legalapvetőbb egészségügyi ellátást is. A strasbourgi emberi jogi bíróság 2006-ban elmarasztalta az orosz államot azért, mert egy Viktor Kudobin nevű értelmi fogyatékos, HIV-pozitív férfit álruhás rendőrök rábeszéltek, hogy drogot vásároljon a számukra, majd lecsukták drogkereskedelem vádjával. Egy évig tartották előzetesben megfelelő gyógyszeres kezelés nélkül, ahol drámaian leromlott a testi-lelki állapota. Az emberek gyakran a túlzsúfolt börtönökben kezdenek el heroint szúrni, ahol ugyanazon fecskendőt több tucatnyian használják egyszerre, így a büntetés-végrehajtás intézményeiben jelenleg több tízezer HIV-pozitív droghasználót tartanak nyilván. A börtönök ráadásul a TBC melegágyai is, a HIV/TBC-koinfekció pedig olyan halálos kombinációt alkot, amelynek kezelése még a modern orvostudomány számára is rendkívül nehéz. Nem mintha az orosz droghasználók egyáltalán hozzájuthatnának egykönnyen a gyógykezeléshez: gyakran tagadják meg tőlük az antiretrovirális kezelést, amely nyugat-európai sorstársaiknak hosszú, viszonylag egészséges életet biztosít.
*
Sajnos a közeljövőben nincs túl sok esély arra, hogy Oroszország megváltoztassa hozzáállását a drogproblémához vagy a HIV megelőzéséhez. A segítő szervezetek konferenciára érkező aktivistái ironikus rezignáltsággal veszik ezt tudomásul, elvesztették már a hatóságokkal kapcsolatos illúzióikat. A drogfogyasztók életéért folytatott mindennapi küzdelmeikkel mégis élő bizonyítékát adják annak, hogy van egy másik Oroszország is az értelmetlen és embertelen bürokrácián túl, amelyre elismeréssel tekinthetünk.
SÁROSI PÉTER
TASZ
