Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A kormány a „drogliberalizáció” elleni harc jegyében elutasítja még a kannabisz gyógyászati használatát is, miközben a magyar állam támogatásával ingyenes pálinkaosztogatás folyik a reptéren. Vajon miért ennyire tudathasadásos a magyar társadalom, ha tudatmódosító szerekről van szó?
Egyrészt ugye van egy rendkívül agresszíven alkoholpromótáló kultúránk. Ahol a pálinka az egyik fő nemzeti kulturális értékünkké lett előléptetve, amiért „szabadságharcot” kell vívni a gonosz Brüsszellel szemben. Másrészt pedig van egy harsányan ellenséges és megbélyegző hozzáállás minden más, illegális szer használójával szemben. Miközben a világ élvonalába tartozunk az alkoholizmus és annak ártalmai terén, európai szinten is kevés figyelmet és pénzt fordítunk a függőségek ártalmainak megelőzésére, kezelésére. 3 milliárd (!) forintból készül a nemzeti Bormarketing Stratégia – miközben nincs alkoholstratégia és drogstratégia, a prevenciós szervezetek pedig ki vannak tiltva az iskolákból a homofób törvény bevezetése óta.
A kultúránkban a részegség kúl és menő, jellemző egyfajta cinkos összekacsintás még akkor is, amikor az ittasság nyilvánvaló tragikus következményeiről esik szó. A felmérések szerint azonban a magyar társadalom által leginkább utált csoport – a „kábítószer-használók” csoportja. Ami még pluszban érdekes, ugyanezen felmérések szerint a magyar társadalom majdnem ennyire elítélő az alkoholistákkal szemben is.
Tehát utálunk mi mindenkit, legfőképpen pedig saját magunkat.
Nem véletlen, hogy korunk Magyarországa nem mondjuk a Kodály-módszert helyezi előtérbe, mint hungaricumot, hanem a pálinkát. Jelképes, hogy az égetett tömény szesz ennek az egész identitását a nyugatellenességben megtaláló politikai-kulturális attitűdnek a katalizátora. A szesz, amibe a történelem viharai, traumái által megtépázott, az elnyomás sötétsége által szinte agyonnyomott és eltorzított néplélek belefojtja minden fájdalmát és keserűségét.
Ady óta közhely, hogy a magyar valóságot csak részegen lehet elviselni. Hagyományosan a részeg mámorba fojtja a lelkiismeretét az elnyomó, a kollaboráns, az uralkodó kiváltságos elit, a dzsentri és a pártitkár, aki nem akar szembenézni a saját élősködő, hazug és képmutató életmódjával. És ugyanígy a részegségbe fojtja a bánatát az elnyomott, a kizsákmányolt, a hülyére vett nép – ami így akarja elfelejteni a testi-lelki nyomorát és szégyenét, amiért hülyére veszik.
Egy ország, ahol az eredeti, tehetséges, érzékeny elméket generációk óta alkoholizmusba fojtja a kilátástalanság és tehetetlenség (hacsaknem még időben kivándorolnak). A frusztráció, hogy lehetne valami, de nem lehet. Hogy lehetnének valakik, de nem lehetnek.
Magyarország szinte sportot űz abból, hogyan lehet árnyékéletet élni és nem venni tudomást a homályban maradó vágyakról, fájdalmakról, miközben a felszínen azt mutatjuk, hogy mintásan konvencionálisak vagyunk. Még az egyébként tehetséges és edereti elmék is gyakran szinte agresszíven kényszerítik magukra a középszerűség álarcát, mert Magyarországon így lehet túlélni. Jelképes az is, hogy a hagyományos keresztény-konzevatív értékeket „gránitba” öntő új alaptörvényt egy olyan ember írta az ipadjén, aki maga is árnyékéletet élt. És nem véletlen, hogy a NER-elit luxuspartijainak elmaradhatatlan kellékévé vált a kokain, miközben a kormány egyre szigorúbb politikát folytat a szerhasználókkal szemben.
Az agresszív alkoholpromóció és a harsány drogellenesség valójában ugyanannak az érmének a két oldala. A jelenség egyik megfejtését Jung adja meg nekünk: a magyar nép a saját megtagadott kollektív árnyékát projektálja rá különféle kisebbségekre. Ebben az esetben egy alkoholista ország a saját rossz lelkiismeretét vetíti rá a más szerek használóira.
„A projekciók a saját ismeretlen arcunk másolatává formálják át a világot,” írt Jung nagyon találóan. Arra utalt, hogy minden ember lelkének vannak olyan homályban maradó tartalmai, amelyeknek gyakran egyáltalán nincsen tudatában – ezeket árnyéknak nevezte. Annál nagyobb az árnyékunk, minél kevésbé vagyunk képesek, hajlandók szembenézni a mélyben eltemetett vágyainkkal, ösztöneinkkel, szükségleteinkkel.
