Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Milyen is a mai magyar drogszcéna? Ezt a kérdés sokszor teszik fel az újságírók. Egyesek csak arra kíváncsiak, hogy hányan is fogyasztanak illegális szereket Magyarországon – pedig ennek a számnak önmagában vajmi kevés jelentősége van. A többség ennél többre kíváncsi: milyenek is “a drogosok”, mit fogyasztanak, milyen az életük, milyen károkat okoz nekik a drogfogyasztás? Ahány szakembernek, aktivistának teszik fel ezt a kérdést, annyi választ fognak kapni. És ez nem feltétenül azért van, mert az egyik tudása, tapasztalata kevesebbet ér a másikénál, hanem mert más merítésből származik.
Ha például a DÁT2 partiszervíz önkénteseit kérdezed meg a drogszcénáról, valószínáleg olyan fiatalokról fognak beszámolni, akik alkalmanként partidrogokat és pszichedelikumokat használnak elektronikus tánczenei rendezvényeken, nagyrészt fehér, középosztálybeli családok gyermekei, többnyire tanulnak és rendezett anyagi háttérrel rendelkeznek.
Ha a 8. kerület utcai megkereső munkásait kérdezed, akkor olyan dizájner drogokat napi szinten injektáló fiatalokról fognak beszámolni, akik mélyszegénységben élő, főleg roma családokból származnak, munkanélküliek és alacsony iskolázottságúak, gyakran kisebb bűncselekményekből vagy prostitúcióból tartják fenn magukat.
Ha a ráckeresztúri gyermekrehabilitációs otthon dolgozóit kérdezed meg, akkor olyan tinédzser fiúkról számolnak be, akikkel már az iskolában súlyos problémák voltak, lógtak az órákról és szintifüvet szívtak leckeírás helyett, így súlyos függőség alakult ki náluk, de már a felépülés útjára léptek.
Ha a toxikológust kérdezed, akkor olyan emberekről kapsz beszámolót, akiket a mentők vittek be drogtúladagolás miatt, és örülhettek, ha megúszták lélegeztetőgépre tétel nélkül.
A metadonprogramban olyan középkorú emberekkel találkozhatsz, akik többségükben már hosszú évekkel, ha nem évtizedekkel ezelőtt fűvel kezdték a drogkarrierjüket, majd átálltak a heroinra, és amikor függők lettek, beiratkoztak helyettesítő gyógyszeres kezelésre.
A Cannabis Kultusz magazin olvasókörében olyan fiatal felnőttekkel találkozhatsz, akiket gyakorlatilag semmi sem különböztet meg a nagy átlagtól azon kívül, hogy rendszeresen vagy alkalmanként kannabiszt szívnak, és a többségük soha nem jutott el vagy fog eljutni a társadalom által “keménydrognak” nevezett szerekig.
A Magyar Orvosi Kannabisz Egyesületben olyanokkal is beszélhet az ember, akiknek soha eszébe nem jutott volna füvet szívni csak azért, hogy betépjenek, és kizárólag fájdalomcsillapítás vagy tünetenyhítés céljából találtak rá a kannabiszra.
Ibizán, sőt, akár Budapesten is, bizonyos bárokban állítólag olyan sikeres üzletemberekkel és politikusokkal is lehet találkozni escortlányok társaságában, akik jó minőségű kokaint szippantanak az orrukba, hogy megszabaduljanak a munkájukkal járó stressztől.
És ezeken a kategóriákon belül is rengetegféle drogfajtát, rengetegféle fogyasztási módot, gyakoriságot találunk, arról nem is beszélve, hogy mennyire ezerféle okból fogyasztanak az emberek szereket és mennyire ezerféle funckiót tölt be az életükben a szerfogyasztás. Statisztikailag persze vannak különbségek az egyes csoportok között: a 8. kerületi injekciós drogfogyasztók jóval kevesebben vannak, mint mondjuk az alkalmi fűszívók. Még akkor is, ha egyébként az alkalmi fűszívók szinte láthatatlanok a média számára, hiszen abból nem lesz hír, hogy K. János lefektette a gyerekeket és elalvás előtt elszívott egy spanglit az erkélyen, abból igen, hogy L. Richárd túltolta a pentedront és levetkőzött a Blaha Lujza téren. Az emberek pedig az utóbbi alapján fognak ítéletet alkotni.
Tény, hogy a társadalmi problémák súlyát tekintve az állam számára a hajléktalan drogfogyasztók kezelése messze nagyobb kihívás, mint az, hogy mit kezdjen a füves informatikusokkal. De ez nem véletlen, és nem is abból fakad, hogy a 8. kerületi injekciós drogfogyasztót rosszabb anyagból gyúrták, vagy gyengébb jellemmel született, mint a 2. kerületi alkalmi fűszívó. Genetikai tényezők ide vagy oda, senki nem születik lepukkant drogfüggőnek! Bár a géneknek és az emberi döntéseknek is van szerepe, a drogfogyasztási mintákban jelentkező különbségek igen nagy részéért bizony a társadalmi különbségek felelősek, a drogfogyasztási problémák java része tünete a társadalom által újratermelt kudarchalmaznak.
Amikor drogpolitikáról beszélünk, akkor az államnak arról az igényéről beszélünk, hogy mindezeket a drogfogyasztási mintákat és drogfogyasztói csoportokat valamiféle egységes keretrendszerben szabályozza. És ha belegondolunk, hogy mennyire összetett és bonyolult jelenségről van szó, akkor még abszurdabnak tűnik a létező drogpolitika sematikus egyszerűsége. A büntetőjog terén a tiltás és zéró-tolerancia, a megelőzés terén az univerzális rendőrségi prevenció, a kezelés terén pedig az absztinenciát célzó programok erőltetése. Ami ezen felül vagyon, például, horribile dictu, ártalomcsökkentés, az már az ördögtől vagyon.
Az államnak az lenne a feladata, hogy kutatások segítségével felmérje a jelenség komplexitását, mérlegelje a kockázatokat, egyensúlyba rendezze a különféle társadalmi érdekeket, emberi jogokat és alkotmányos értékeket, gyakorlatias, együttérző és fenntartható megoldásokat találjon különféle problémákra. Ezt Nyugat-Európában drogpolitikának hívják, Magyarországon “drogliberalizációnak”. Talán ezért nem jutunk egyről a kettőre.
Sárosi Péter
