A TASZ munkatársának cikke az áltudományos drogprevencióról a Magyar Narancsban
Találatok erre: Test CWNA-109 Questions 🍶 CWNA-109 Passed ☁ Practice CWNA-109 Exam Fee 🧩 Search for ⏩ CWNA-109 ⏪ and download it for free immediately on ▷ www.pdfvce.com ◁ 💞Test CWNA-109 Questions
Széljegyzetek – 2023.06.12.
A reziliencia képesség arra, hogy az élet nehéz helyzeteiben is helytálljunk. A trauma ezt a képességet korlátozhatja. De vannak módszerek, amelyekkel ez fejleszthető. Az alábbi írás cikk formában a Drogriporter oldalon is fent van itt: https://drogriporter.hu/a-reziliens-zona-tagitasa/
A testnek megvan a maga értelme (the body has a mind of its own) â mondják.
Furán hangzik, ugye? Hiszen általában úgy gondolunk a testünkre, mint pusztán húsra, csontra, vérre. Az elménk, a lelkünk, az értelmünk az agyunkban lakozik, ott fent. Az valami más, mint a test, ami csak egy húsketrec. Egy gépezet. Amit mi, a CEO, irányítunk az agyunkból. Ugye? Hát nem éppen.
Ez az elképzelés egyre inkább tévesnek tűnik, minél többet tudunk meg arról, hogyan működik az elménk és a testünk. Mint egyetlen rendszer. És ez a működés nem mindig harmonikus.
Az idő nagy részében az ember teste és elméje viszonylagos összhangban van egymással. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerítenek minket hatalmukba különféle hangulatok, érzések. Elfáradunk vagy frissek vagyunk. Dühösek vagyunk vagy éppen örülünk. De ezek többnyire az egészséges határokon belül maradnak és nem borítják fel az összhangot.
Ilyenkor az ember az ún. reziliens zónában van. A reziliencia rugalmasságot jelent: képességet az alkalmazkodásra, a ráhangolódásra, a valóságra való arányos reagálásra.
Vannak azonban olyan események, amelyek kizökkentek bennünket a reziliens zónánkból. Lehet ilyen egy nagy stresszel járó, káros esemény bekövetkezése. De lehet valami teljesen „ártalmatlannak” tűnő inger is, ami mégis kivált belőlünk valamilyen oda nem illő reakciót. Ez utóbbit nevezik trauma trigger-nek: ilyenkor nem a jelenre reagálunk, hanem valami múltbeli traumatikus élmény miatt a testünk beindít egy automatikus reakciót.
Kiesünk a reziliens zónából: olyan, mintha a testünk és az elménk nem lenne képes összehangoltan cselekedni. Lehet, hogy valahol tudjuk, hogy a reakciónk túlzó vagy nem helyénvaló. És mégis: mintha a testünk nem fogadná el azt, amire az „eszünkkel” következtetünk.
Egyes esetekben például szomorúak leszünk, magányosnak érezzük magunkat, lehangolódunk. Ilyenkor azt mondják, hogy beragadtunk az Alsó Zónába. Más esetekben pedig túlpörgünk: ingerültek, dühösek, esetleg szorongók leszünk. Ilyenkor beragadtunk a Magas Zónába.
Bármelyik irányba estünk is ki a reziliens zónából, mindkét esetben úgy érezzük: tehetetlenek vagyunk azzal kapcsolatban, ami velünk történik. Mintha bekapcsolt volna egy robotpilóta. És valóban: gyakran az ilyen esetekben bekapcsol az, amit â képletesen persze â a „túlélő agynak” neveznek. A testünk úgy érzi, hogy veszélyben van, és hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy minden rendben.
Vajon mit tehetünk azért, hogy kevesebbszer és kevésbé essünk ki a rezilians zónánkból? És vajon kitágíthatjuk-e a reziliens zónánk határait?
A reziliencia-fókuszú terápiás módszerek alkalmazói szerint nem vagyunk tehetetlenek. Vannak módszerek, amelyek segítségével segíthetjük azt, hogy a testünk és az elménk összhangba kerüljön egymással.
Az egyik módszer a Trauma Resource Institute által kidolgozott Közösségi Reziliencia Model (Community Resilience Model). Ennek néhány lépését ismertetem lejjebb.
1) Követés (tracking)
Nem véletlenül érzünk kényelmetlenséget, stresszt, lehangoltságot vagy ingerültséget, kimerültséget vagy dühöt. A testünk kommunikálni próbál velünk. És jól tesszük, ha odafigyelünk rá.
Ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan igazat adunk neki. A testünk gyakran téved. De a tévedése belátásához először meg kell értenünk, hogy miért üzeni azt a testünk, amit üzen. Hogy mi történik velünk.
Meg kell figyelnünk a testi észleléseinket: nem visszatekintve, később, hanem akkor, abban a pillanatban, amikor megtörténnek. Hová összpontosul a kényelmetlenség? Fel tudjuk címkézni az érzést? Vajon tudjuk vizualizálni, hogy milyen formája van? Hideg, meleg? Változik a légzésed, a szívverésed? Remegsz? Könnyezel?
Mindezek jelek, amikkel a tested üzenni akar neked valamit.
A kutatások szerint az emberek többsége bizonyos érzéseket bizonyos testrészekkel, bizonyos testi észleletekkel hoz összefüggésbe: mintha ezek onnan sugároznának ki.
A követést eleinte sokan nagyon kényelmetlennek találják. Hiszen legszívesebben menekülnének a kellemetlen érzések elől. De hosszú távon nagyon hasznos lehet, ha az ember legalább 10 másodpercig képes odafigyelni a negatív érzésre. Megélni azt.
2. Erőforrás-gyűjtés (resourcing)
A második lépés, hogy találnunk kell valamit â helyet, embert, állatot, spirituális jelképet stb. â ami valamiféle pozitív érzést vált ki belőlünk. Békét, kényelmet, örömet és elégedettséget. Ez lesz a mi erőforrásunk.
Ha megtanuljuk, hogy ezt az erőforrást felhasználhatjuk olyankor, amikor kiestünk a reziliencia zónánkból, akkor a régi, káros automatizmus helyébe egy új automatizmust építhetünk be az idegrendszerünkbe.
Ahogy a neurológusok mondják: azok az idegsejtek, amelyek együtt sülnek ki, könnyebben alkotnak hálózatot (neurons that fire together wire together).
A rossz szokások helyébe új, jó szokásokat állíthatunk be, amelyek idővel ugyanolyan automatizmussal elindulhatnak, mint a rossz szokások. Az „idővel” kifejezés fontos, hiszen minél jobban beépült az életünkbe egy rossz szokás, annál nehezebb átírni.
3. Földelés (grounding)
A földelés abból áll, hogy azokra a testi észlelésekre összpontosítunk, amelyek biztonságot jelentenek nekünk a jelen pillanatban. Ez lehet az, hogy nekidőlünk egy falnak, vagy leülünk egy székre, esetleg lefekszünk a padlóra vagy az ágyba. De akár lehet járkálás is.
A lényeg, hogy észleljük és érezzük a fizikai kontaktot a testünk és a szilárd felület között. Ez a stabilitást érzését adhatja nekünk.
Tehát nem csak maga a pozíció â például a leülés â fontos. Hanem az, hogy tudatosan figyeljünk az ezzel együtt járó észlelésekre. Irányítsuk a figyelmünket a testünkön belül azokra az észlelésekre, amelyek kellemesek vagy semlegesek.
Ha hasznosnak találod ezeket az írásokat, és adnak neked valamit – kérlek, Te is adj valamit a Drogriporternek! Légy a Támogatónk, állíts be egy rendszeres adományt, hogy a jövőben is tudjunk hasonlókat írni: https://drogriporter.hu/tamogass/
Széljegyzetek – 2023.06.09.
Mit szólok, hogy Máté Gábort laposföld-díjra jelölték? – tették fel többen a kérdést az elmúlt időszakban (bár végül nem ő „nyert”).
Állítólag „túldimenzionálta” a lelki traumák szerepét a daganatos betegségek kialakulásában és „súlyosan” megsértette az orvosi etika szabályait.
Nos, én nem vagyok rákkutató, nem tudok tudományos szakvéleményt adni (bár a Facebook komment szekcióban gyakran kiderül, hogy a 10 millió rákkutató országa vagyunk). Viszont megeszem a kalapom, ha az egy tudományosan értelmezhető kifejezés, hogy „túldimenzionálta”. Mihez képest?
Ha valamit, akkor azt biztosan elmondhatjuk, hogy a magyar társadalom – köztük sajnos gyakran a tudós- és az orvostársadalom is – rendkívüli módon ALULdimenzionálja a „lelki” traumák és a „fizikai” betegségek közötti kapcsolatok jelentőségét. A trauma lehet, hogy nem mindig közvetlenül, de közvetetetten, az életmódunkra való hatásain keresztül nagyon is hozzájárul ahhoz, hogy megbetegszünk. És idő előtt halunk meg.
Elég megnézni az ACE-kutatások eredményeit: a gyermekkorukban traumatizált felnőttek körében jóval nagyobb arányban fordulnak elő a különféle népbetegségek.
Ami Máté Gábor egyik alapkijelentése, és ami szerintem rendkívül fontos és igaz: hogy a test és a lélek mesterséges különválasztása butaság. Ha valamit, akkor szerintem Máté Gábor elismerést érdemel azért, mert fáradhatatlan edukációval emberek tömegeinek nyitotta rá erre a szemét.
A másik érv, az orvosi etika megsértése, szintén ingatag lábakon áll. Amennyiben a pszichedelikus szerekkel, főleg az ayahuascával kapcsolatos tevékenységét értik ez alatt, akkor ez megint egy teljes félreértés és aránytévesztés. Ami leginkább tudatlanságon alapul – ami tudatlanságban egyébként maga Máté Gábor is sokáig osztozott, mielőtt utána nem olvasott a pszichedelikus szerek gyógyászati alkalmazását vizsgáló, szintén egyre terebélyesedő szakirodalomnak.
De még ha el is fogadjuk, hogy bizonyos részkérdésekben Gábor „előreszaladt”: olyan területekre, ahol még nincsenek megfelelő bizonyítékok. Még akkor is borzasztó aránytalanságnak tartom, hogy pont őt pécézik ki egy olyan országban, ahol hemzsegnek a rosszindulatú sarlatánok és szélhámosok, és ahol a politika legmagasabb szintjein ülő emberek terjesztik az undorítóbbnál undorítóbb konteókat gőzerővel.
Egy ilyen országban tényleg egy olyan orvost kell pellengérre állítani, aki az egyre növekvő tudományos szakirodalommal teljesen összhangban figyelmeztet arra, milyen kulcsszerepet játszanak a kora gyermekkori traumák a testi-lelki egészségünk fenntartásában?
Szerintem ez nevetséges.
Freund: A marihuána engedélyezése emberkísérlet (Heti Válasz)
Freund Tamás neurobiológus a Heti Válasznak adott interjújában úgy véli, hogy a marihuána használata megakadályozza, hogy más tevékenységek is örömet okozhassanak. A jó borok élvezetéről azonban homlokegyenest más nézeteket vall
Széljegyzetek – 2023.05.12.
„Milyen nevetséges fabábú voltam! És milyen boldog vagyok most, igazi kisfiúként!” – ezek a zárósorai Carlo Collodi 1881-ben írt világhírű meseregényének, a Pinokkiónak.
Kevesen tudják, hogy Collodi eredetileg sokkal sötétebb tónusokkal festette meg a történetet: az eredeti mese azzal zárult, hogy a Macska és a Róka felakasztják a fabábút egy fára, és ott himbálózik a szélben. A kiadó azonban ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a történetet és zárja le vidámabban. Így született hát a jelenlegi befejezés.
És a Disney, szokás szerint, tovább habosította a mesét. Kihagyott belőle vagy finomított horrorisztikus elemeket. Például az eredeti mesében Pinokkió agyonvágja a tücsköt, ami ezután csak már mint lelkiismeretét kínzó szellem jelenik meg.
A Pinokkiót lehet gyerekeknek szóló morális tanmeseként olvasni. Így jársz, ha rossz gyerek leszel! Ha hazudsz és nem fogadsz szót a szüleidnek. De van egy ennél mélyebb, allegorikusabb értelmezési szintje is.
A fabábúban magunkra ismerhetünk mindannyian, akik valaha is éreztük, hogy idegenek vagyunk ebben a világban. Hogy valami nincs rendben velünk – mintha nem lennénk „igaziak”. Olyan erők bábjai vagyunk, amelyeket nemhogy uralni, de megérteni sem vagyunk képesek.
Pinokkió történetének van egy archaikus rétege – rímel egy sor ősi mítoszra. Bolyongásaiban Odüsszeusz utazásait, bukásában és felemelkedésében Orpheusz alvilágba szállását ismerhetjük fel.
Egy az 1. századból származó gnosztikus mítosz, a Gyöngy himnusza egy királyfiról szól, akit az atyja Egyiptomba küldött, hogy megszerezzen egy igazgyöngyöt, amit egy kígyó nyelt le. Utazása során azonban elcsábul Egyiptom sokféle kísértésétől, és elfelejti a küldetését. Végül a királytól érkező levél újra emlékezteti, hogy miért is indult útnak. Megszerzi a gyöngyöt és visszatér a királyságába.
A Gyöngy himnuszának királyfija és a Pinokkió fabábúja egyaránt elveszítik a küldetésüket, mi több, az identitásukat. Keresik a hiteles, autentikus önmagukat, amitől elválasztották őket. Idegennek érzik magukat – és szeretnének igazivá válni. Ebben számos démoni erő gátolja őket – de valójában a legnagyobb ellenségük mindvégig saját maguk. A külső démoni erők a saját tudatlanságukat, korlátoltságaikat, sóvárgásaikat használják ki.
Így vagyunk ezzel mi is. Saját önismeretünk hiánya az, ami a legveszélyesebb saját magunkra és a körülöttünk élőkre nézve. A múlt bábjai vagyunk: feldolgozatlan traumák kísértenek bennünket. Amelyek torz pózokba kényszerítenek a mindennapokban. Képtelenné tesznek arra, hogy érezzünk, lenyomnak (depresszió) a víz alá. Kényszeresen keresünk valamit, de rossz helyen. Nem tudunk figyelni, összpontosítani. És közben nem tudjuk elhessegetni a hangot, ami azt suttogja a fülünkbe, hogy nem vagyunk igaziak. Mint a Pinokkió által agyoncsapott tücsök szelleme.
Ami Pinokkió történetében mindmáig az egyik legemlékezetesebb szál, ami azóta is mémmé vált: a fabábú képtelen palástolni, ha hazudik. A hazugság ugyanis fizikailag is megváltoztatja a testét – megnő az orra. És ebben is többet lehet látni pusztán a füllentés morális elítélésénél. Nagyon szépen kifejezi azt, hogy a test és a lélek egy. Amit érzünk, amit gondolunk, az nem egyszerűen valamiféle éteri síkon játszódik le, aminek semmi köze az anyagi világhoz. Valójában az érzelmeink, a gondolataink egyben fiziológiai folyamatok is.
És amennyiben eltávolodunk a valódi önmagunktól, és hamis ént építünk – hazugságban élünk – akkor ez a testünkben is változásokat indít el. A valódi énünktől való távolodás, a hazugságban élés szó szerint megbetegít bennünket. Ha csak mások elvárásainak akarunk megfelelni, ha mindenkinek a kedvére akarunk tenni, ha nem vagyunk képesek határozottan meghúzni a saját határainkat, akkor hamis ént építünk. Ami azon keresztül nyeri el megerősítését, hogy mások mit gondolnak róla.
Mindannyian Pinokkiók vagyunk. Pinokkió vágya, hogy „igazi kisfiúvá” váljon – a mi vágyunk arra, hogy hitelesen éljünk.
Hogy egy nap a tükörbe nézzünk, és elmondjuk: „Milyen nevetséges bábú voltam! És milyen boldog vagyok most, hiteles emberként!”
Tetszenek ezek az írások? Adnak neked valamit? Akkor Te is adj valamit – például egy havi rendszerességű pár száz forintos adományt, és/vagy az adód 1%-át! https://drogriporter.hu/tamogass/
Ne bocsáss meg túl korán
A megbocsátás szép dolog. Viszont az idők során arra kellett rájönnöm, hogy az ember elszúrhatja, ha túl hamar megbocsát annak, aki igazán megbántotta. Anélkül, hogy előtte átélte volna a dühöt. A düh ugyanis az emberi test és elme természetes védekező mechanizmusa. Egyfajta pajzs, amit magunk köré emelünk, hogy elkerüljük a további sérülést. És ha valaki ezt a pajzsot egyáltalán nem képes felvonni, akkor bizony éppen annyira fogyatékkal él, mint az, akinek nem működik az immunrendszere.
A túl kevés düh éppen annyira trauma-reakció, mint a túl sok düh. Ha nem tudsz dühösnek lenni, ha túlságosan is engedékeny és békülékeny vagy, ha nem tudsz egészséges határokat meghúzni saját magad körül – akkor a tested és a lelked előbb-utóbb azzal fog védekezni, azzal fog jelezni neked, hogy megbetegszel.
És a másik oldalról ha valakit igazán megbántottál, akkor ne várd el, hogy túl könnyen megbocsásson – nem elég bocsánatot kérned. El kell végezned neked is egy önismereti munkát, meg kell értened, őszintén meg kell bánnod amit tettél. És ha a másik még ezután sem akar megbocsátani – hát akkor hagyj neki időt, hogy a düh kifussa magát.
Széljegyzetek – 2023.05.04.
A technikai civilizáció vívmányai lehetővé teszik, hogy az ember akár napok, órák alatt a bolygó egyik oldaláról átutazzon a másikra – a nappalból az éjszakába, a tavaszból az őszbe, az egyik kultúrából a másik kultúrába. Az emberi test és elme számára az átmenet feldolgozása jóval összetettebb és nehezebb feladat.
És nem csak a biológiai vekkerünk cirkádián ritmusának átállásáról beszélek: arról a jelenségről, amit köznyelven jet lag-ként tartunk számon. És ami egy 10 órás időeltolódás esetén elég komisz dolog.
De a megtestesült elme, makacs jószág, hozzászokott a fokozatos változáshoz. És tagadja a hirtelen változást – tagadással válaszol, ha a valóság kifordul a sarkaiból. Nehezen adja fel a referencia-pontjait. Gyanakodva tekint a nappalra: vajon ez nem egy hamis éjszaka? Bizalmatlanul néz szét a tavaszban: vajon ez nem hamis ősz?
Új-Zélandon nem csak az út másik (a „rossz”) oldalán kell vezetnünk az autóval, és nem csak éppen ősz van tavasz, nappal éjszaka helyett. Idő kell hozzá, hogy az ember megszokja azt is: másként működnek a dolgok. Nem csak a nyelv más, de mások a szokások, másként szólnak egymáshoz az emberek. Más mederben, más ritmusban vonul az élet folyama. Más értékek jelzőfénye világítja meg a közös utat.
Ez a ritmus jóval lassabb – jóval türelmesebb. Mint ahogy jóval türelmesebbek és nyitottabbak egymással az emberek is. Ami abból is látszik, hogy ha hülye európaiként véletlen a kereszteződésben a jobboldalra kanyarodsz be, és esetleg indexelés helyett az ablaktörlőt indítod be – a helyiek nyájas elnézéssel reagálnak. Inkább el sem képzelem, Budapesten mit kapna ugyanezért a sofőr…
Ez a türelem és nyitottság a politikai kultúrában is megnyilvánul. No nem mintha valamiféle gondtalan paradicsom lenne ez: az emberi civilizációt féregként rágó alapproblémák itt is éppen annyira nyilvánvalóak, mint odahaza. De mégis: pár nap után az ember lelke mintha egy nyomasztó teher alól szabadulna fel csupán attól, hogy nem csak földrajzi, de egyre nagyobb lélektani távolságba is kerül attól a sötét toxikus mocsártól, amivé odahaza a „közélet” vált.
Észre se vettük, hogy a terjeszkedő-terpeszkedő fasizmus micsoda lassan csöpögtetett méregként szivárog le minden egyes nap a szinapszisainkba. Illyés Gyulának igaza volt: ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy.
Önmagában az a tény, hogy egy szabad országban jársz-kelsz, ahol az emberek hozzászoktak, hogy a Hatalom számonkérhető és leváltható, ahol a közjó nem elcsépelt közhely, ahol a különféle komplex társadalmi problémákat nem gumibottal meg börtönráccsal gyógyítják, ahol a sajtó kérdez és nem propagandát terjeszt, a különféle kisebbségek és az értük dolgozó civilek nem közellenségek – önmagában ez a tudat is felszabadító hatással van.
És az is egy csoda, amikor megtapasztalod: az idehaza terjesztett propagandával ellentétben eme „hanyatló nyugati” társadalomban a Szabadság valódi Rendet szül. Az emberek nem azért tartanak be szabályokat, mert félnek a retorziótól. Hanem azért, mert hisznek az értelmes, világos, igazságos szabályok hasznában. Bár nyitottak a másságra, legyen az szexuális vagy etnikai, de ez nem jelent gyökértelenséget: tisztelik a hagyományaikat és szelíd szeretettel óvják, védik a környezetet, a természeti értékeket.
Ami időről-időre átszűrödik a lombkorona nélküli lombkoronasétányok, a közpénz jellegét elveszített közpénz országának közéleti eseményeiről a neten keresztül, az a groteszk kategóriájába tartozik. Egészen szürreális. Az itteniek nem is értik, ha elmeséled nekik. Nem értik, hogy miért élnek így emberek.
És amikor visszatérsz Magyarországra, az elméd még egy ideig tagadja a valóságot. Tagadja a cinikus hazugságot, ami az óriásplakátokról, a sajtóból és a szürkén nyüzsgő embertömeg arcáról vigyorog rád.
Vajon miért élünk így, amikor lehetne másként élni?
Lehetne élni szabadon, örömmel, jelentéssel.
Bár bejártam a világ számos országát, én magam javíthatatlan patrióta vagyok: minden hibája ellenére is szeretem a hazámat. Nem fordulok el gőgősen tőle. A hegyekben is megmaradok kiskunsági gyereknek. Olyan vagyok, mint Csavardi Samu, aki a csodálatos, hihetetlenül vadregényes tájakat átszelő utazásai alatt is szerelemmel gondolt a Megyére.
Szeretném hinni, hogy egyszer felébred ez az ország is abból a részeg rémálomból, amiben jelenleg hortyog. Csak győzzük kivárni mi, a józan virrasztók.
(notes to myself)
Magyar Hírlap 2005. október 3. A drogfüggő az ideális adatlopó (a Drogriporter levele)
Tisztelt Szerkesztőség,
A „Drogfüggő az ideális adatlopó” című cikk (Magyar Hírlap, 2005. október 3. Németh Márk) a kanadai és amerikai metamfetamin használók adatlopásban való részvételét egyértelmű és jelentős problémát okozó tényként mutatja be anélkül, hogy az állításokat alátámasztó valódi kutatásokra hivatkozna anekdotikus beszámolók helyett. Valódi és érvényes adatok hiányában kérdés, hogy ez a hír több-e a metamfetamin használat körüli hisztériakeltés egy újabb epizódjánál.
Az „Amerika legveszélyesebb drogja” körüli sajtófelhajtás, csakúgy, mint a használói elleni szigorító állami intézkedések az adatok fényében nem arányosak a probléma súlyosságával. A „veszedelmes járvány” koránt sem terjed futótűzként, az amfetamin-használat nem növekedett jelentősen az utóbbi években Amerikában, sőt egyes kutatások szerint a metamfetamint valaha kipróbálók száma is csökkent 1999-óta.(1) Mint minden legális és illegális drog esetében, a metamfetamint használók túlnyomó többsége is próbálkozó vagy alkalmi fogyasztó. A fogyasztási mintákban is jelentős különbségek vannak a metamfetamint a hiperaktivitás, narkolepszia, vagy súlyproblémák kezelésére gyógyszerként szedő gyerek vagy háziasszony, a tanuláshoz speedet használó egyetemista, a havonta rekreációs célból fogyasztó üzletember, és a kényszeresen használó „függő” között. Minden amfetamin típusú stimulánst fogyasztó emberre általánosítani a „túlpörgött, magas adrenalinszintű drogfüggők” sztereotípiáját hasonló tévedés, mint a problémás használók esetleges adatlopási bűnözését általánosítani az amfetamin-használók, vagy akár a „drogfüggők” többségére.
A cikk állításának valóságtartalma, miszerint a „ metamfetaminhasználók rendszeresen vesznek részt phishing, azaz adathalász e-mail kampányok lebonyolításában” többek között ezért is igen kétséges. Az Amerikai Egyesült Államokban az adatlopásos csalások ugrásszerűen megnövekedtek az elmúlt években, a Szövetségi Kereskedelmi Felügyelet (FTC) felmérése szerint 2003-ban adatlopással 53 milliárd dollár kár keletkezett, ebből 5 milliárd dollár közvetlenül a magánszemélyeket érintette.(2) Valószínű, hogy az amfetaminokat stimuláns és teherbírást növelő hatásuk miatt használják olyanok is, akik ezeket a bűncselekményeket elkövetik, de hogy hányan „amfetaminfüggők” az adatlopók közül, arról nincs adat, ahogy nem tudjuk azt sem, hányan követik el ezeket a bűncselekményeket a tea, kávé vagy nikotin stimuláns „hatása alatt”.
A problémás metamfetamin-használó kisebbség között szintén akadhatnak olyanok, aki kellő ismerettel rendelkeznek az internetes adatlopás lebonyolításához, így ebből a forrásból szerzik meg a pénzüket, de hogy hányan képesek erre és hányan teszik ezt meg közülük valóban, arról szintén nem áll rendelkezésre megbízható statisztika.
A cikkben említett források valódi kutatásra nem hivatkoznak, csak orvosi és rendőrségi becslésekre. Az említett rendőrségi kutatásban (3) telefonon kérdeztek meg 500 megyei bűnüldöző hatósági alkalmazottat, hogy mit gondolnak, a metamfetamin használat hozzájárult-e a különböző bűncselekmények növekedéséhez. Az adatlopásra a tisztviselők 27%-a válaszolta azt, hogy szerinte igen (egyébként erre a bűncselekményre válaszoltak igennel a legkevesebben). Az eredmények nagyjából egy közvélemény-kutatásnak megfelelő érvényességgel bírnak, nem beszélve arról, hogy a kérdések előtt az alkalmazottakat megfelelően tájékoztatta a kérdező arról, hogy „mint bizonyára Ön is tudja, a metamfetamin használat dramatikus mértékben megnövekedett az ország megyéiben…”. (4)
Anekdoták és néhány szélsőséges eset általánosítása alapján nem szerencsés olyan súlyos értékítéleteket alkotni, mint hogy a „drogfüggő az ideális adatlopó”, amíg nem áll rendelkezésre olyan információ, ami ezt valóban alá is támasztaná.
Ezt az olvasói levelet a Társaság a Szabadságjogokért drogpolitikai weboldalának a www.drogriporter.hu -nak Médiamonitor programja részeként kapták. A Médiamonitor program célja, hogy figyelje és olvasói levelek segítségével tudományos alapokon nyugvó tényekkel korrigálja a sajtóban megjelent, legális és illegális drogokkal kapcsolatos tévedéseket és pontatlan információkat. A cikkben foglaltak kritikája felkerül a honlapunkra, melyet ezúttal szeretném szíves figyelmükbe ajánlani.
Munkájukhoz további sok sikert kívánva,
Takács István Gábor
pszichológus
Társaság a Szabadságjogokért
Médiamonitor Program
Budapest, 1084, Víg utca 28,
tel./fax:+36-1-209-00-46
Források:
Konsumraum Nidda 49
Az ártalomcsökkentés frankfurti példája.
Az ENSZ Társaság ülése a drogellenes világnapon
Szakemberek értékelik az elmúlt 10 év drogpolitikáját