Joseph Goldstein, meditĂĄciĂłs tanĂÂtĂł Ă©s ĂÂrĂł szĂĄmolt be rĂłla, hogy amikor fiatalon IndiĂĄba lĂĄtogatott Ă©s meditĂĄciĂłt tanult, hĂłnapokon keresztĂŒl egyfajta kegyelmi ĂĄllapotba kerĂŒlt. A testĂ©t könnyƱnek, fĂ©nyesnek Ă©s lĂ©giesnek Ă©rezte, az elmĂ©jĂ©t tĂĄgasnak Ă©s tĂ©rszerƱnek. KĂ©t lĂĄbbal a föld fölött jĂĄrkĂĄlt. AztĂĄn amikor hazatĂ©rt AmerikĂĄba, belemerĂŒlt a hĂ©tköznapi feladataiba, Ă©s ez az Ă©lmĂ©ny megszƱnt. Alig vĂĄrta, hogy visszatĂ©rjen IndiĂĄba, hogy Ășjra ĂĄtĂ©lje.
Amikor azonban visszament IndiĂĄba, Ă©s Ășjra egy meditĂĄciĂłs elvonulĂĄson vett rĂ©szt – bosszankodva vette Ă©szre, hogy nem kĂ©pes Ășjra elĂ©rni azt az testi-lelki nyugalmi ĂĄllapotot, amit rĂ©gen. A teste sötĂ©tnek, feszĂŒltnek Ă©s ĂłlomsĂșlyĂșnak tƱnt, elmĂ©jĂ©t pedig folyamatosan nyomasztotta, hogy vajon mit csinĂĄl rosszul. KĂ©t Ă©vig igyekezett, hogy Ășjra megtalĂĄlja az elveszett kegyelmi ĂĄllapotot – amĂÂg aztĂĄn rĂĄjött arra, hogy ez a kĂ©t Ă©v elvesztegetett idĆ volt.
SzenvedĂ©sĂ©t egyre csak dagasztotta az a ragaszkodĂĄs, amit egy elmĂșlt ĂĄllapottal szemben tĂĄplĂĄlt. Ăs ahelyett, hogy görcsösen prĂłbĂĄlnĂĄ elĂ©rni a könnyƱ, lĂ©gies Ă©s fĂ©nyes test-Ă©lmĂ©nyt – valĂłjĂĄban neki most ezzel az ĂłlomsĂșlyĂș test-Ă©lmĂ©nnyel volt dolga. Ebben a testben kellett tudatosan jelen lennie Ă©s abba kellett hagynia a harcot. Ăs amint ezt elfogadta, kikerĂŒlt a holtpontrĂłl. Nem tĂ©rt vissza soha a korĂĄbbi fĂ©ny-test Ă©lmĂ©nyhez, de egy mĂĄs, Ă©rettebb ĂĄllapotba jutott el.
„Ez az egyik legnagyobb akadĂĄly,” mondja. „Ragaszkodni egy mĂșltbeli ĂĄllapotunkhoz olyan, mintha egy holttestet cipelnĂ©nk Ă©s hordoznĂĄnk körbe. A mĂșltbeli tapasztalt megszƱnt. EngedjĂŒk el, Ă©s nyĂÂljunk meg az Ă©lmĂ©nynek, amiben vagyunk.” Nem tudjuk, hovĂĄ fog vinni minket, de ez ĂÂgy van jĂłl.
BizonyĂĄra nagyon sokan vagyunk, meditĂĄlĂłk Ă©s nem meditĂĄlĂłk, akik tudnak azonosulni ennek a bölcsessĂ©gĂ©vel. Akik tapasztaltuk magunk is, hogy a mĂșltban volt egy olyan idĆszak, ami kĂŒlönösen kellemes volt szĂĄmunkra – vagy esetleg idĆvel, visszanĂ©zve szĂ©pĂÂtettĂŒk meg. Ăs rengeteg frusztrĂĄciĂłt, bosszĂșsĂĄgot Ă©s szomorĂșsĂĄgot okozunk sajĂĄt magunknak azzal, hogy prĂłbĂĄljuk visszahozni – vĂ©rt izzadva megtalĂĄlni a körĂŒlmĂ©nyeknek Ă©s a belsĆ kĂ©sztetĂ©seknek azt a finom egyĂŒttĂĄllĂĄsĂĄt. De ez meddĆ kĂÂsĂ©rlet, ami kudarcra – Ă©s szenvedĂ©sre van ĂÂtĂ©lve. Mert minden, ami keletkezett, elmĂșlik. Ha nem engeded el, az bizony olyan, mintha egy holttestet hordoznĂĄl: a mĂșlt hullĂĄjĂĄt.
Ha krĂÂzisben vagy, ha Ășgy Ă©rzed, hogy a vilĂĄg kibillent a sarkaibĂłl, Ă©s hogy a jelen sivĂĄr Ă©s fĂĄjdalmas, ne prĂłbĂĄlj kĂ©nyszeresen visszatĂ©rni ahhoz, ami elmĂșlt. A vĂ©lt vagy valĂłs harmĂłniĂĄhoz, amit elvesztettĂ©l. Az egyetlen Ășt nem vissza, hanem keresztĂŒl vezet. PrĂłbĂĄld megĂ©rteni, mi dolgod van azzal az Ă©lmĂ©nnyel, ami van. NyĂÂlj meg neki – lĂ©gy benne jelen. MĂ©g ha fĂĄjdalmas Ă©s fĂ©lelmetes is. LĂĄsd meg benne, hogy keletkezik Ă©s elmĂșlik ez is. Ăs akkor elveszĂÂti delejes hatalmĂĄt fölötted.
(notes to myself)
ĂpĂÂtĆek az ĂÂrĂĄsok a Drogriporteren? Akkor kĂ©rlek, segĂÂts Te is Ă©pĂÂteni az oldalt, Ă©s tĂĄmogasd a munkĂĄm: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Henrik Arrestad