Megnéztem Pajor Tamás interjúját a Partizánon.
Legalábbis az összefoglalóját – nem a 6 órás vágatlan verziót. Amit nem is fogok megnézni, mert inkorrektnek – sőt, szinte már abúzusnak – tartom, amikor valakit hat órán keresztül kínoznak kérdésekkel. Szerintem nincs ember, akitől ebben a hat órában ne tudnának kifacsarni olyan válaszokat, amiket aztán a riporternek tetsző koncepció alátámasztásaként lehet értelmezni. Így volt ez Kőszeg Ferenccel és így lett Pajor Tamással is – akit az interjú végső keretezése miatt annak ellenére is kirúgtak a Gyüliből, hogy egyébként nagyon visszafogottan nyilatkozott róla.
Őszinte leszek, bár szerintem nem fogok meglepni senkit: azok közé tartozom, akik nincsenek oda a Hit Gyülekezetéért. Pedig sokakkal ellentétben nem viszolygok alapból a kereszténységtől. Vagy akár annak karizmatikus irányzataitól. De amit ennek a felekezetnek a belső működéséről, korruptságáról, a Hatalomhoz való törleszkedéséről lehetett olvasni az elmúlt években, az nagyon sötét képet festett.
Ezzel együtt is valahogy ösztönösen szánalmat éreztem Pajor iránt az interjú során. Igen, tudom, ő is része volt egy rossz rendszernek, haszonélvezője is. De ettől függetlenül sem tudtam utálni azt, akit láttam. Volt benne valami szomorú kiábrándultság, amit nem tudott és talán nem is akart már elrejteni. Egy új Pajor Tamást láttam születőben – aki nem a Neurotic drogos Pajor Tamása, de nem is a megtért Pajor Tamás a Rocktérítő című film végéről. Aki az újonnan megtértek üdvözült mosolyával és türelmetlen buzgalmával osztotta az észt. Érezhető volt, hogy ez a Pajor az elmúlt években, évtizedekben sokat látott, sokat tanult az élettől – az életről.
Durva osztást kapott a gyülisektől az interjú miatt a kommentekben. Volt ott minden – még homofóbia is.
Van ebben a sorsban valami tragikus: az életedet felteszed valamire, egy eszmére, egy közösségre – ami aztán megtagad téged. Nem is azért, mert olyan nagyon fellázadtál ellene – hanem azért is, mert aki „lelkesedni rest, azt is gyűlölik, mint a pestisest”. Hasonló szánalmat éreztem azok iránt a kommunisták iránt, akiket egy élet harcos elköteleződése után végül valami nagyon kis mérsékelt és gyáva kritikáért is azonnal teljes anatémával sújtott a Párt.
De hát minek ment oda – hangozhat a szokásos kérdés.
„Azért ez nem ilyen egyszerű, mert a Gyüliben van nagyon sok jó is,” válaszolta egyszer egy volt hitgyülis barátom arra a kérdésre, hogy miért maradnak benne a Hit Gyülekezetében olyan emberek hosszú éveken, évtizedeken keresztül, akik egyébként tisztában vannak a visszaélésekkel. Igen, van benne egy csomó jó is: a közösség ereje, a hit ereje – az, hogy része vagy valaminek, ami minden egyes pillanatban jelentéssel tölti ki az életedet. Ott vannak a barátaid. A szociális hálód. Gyakran az egzisztenciád is.
Nem, ezt nem lehet könnyű otthagyni. Nagyon nem.
Pajor azt nyilatkozta, hogy „az önálló spirituális útkeresésére és a művészi alkotómunkájára” fog fókuszálni a jövőben. Hát most lesz rá ideje és alkalma, az tuti. Vagyunk így páran: akik eljutunk egy harcosabb-mozgalmibb életszakaszból egy szemlélődőbb életszakaszba. És talán az életnek ez a fázisa hozza el leginkább a hitelességet és az önismeret elmélyülését. ❤
