Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Avagy miként erősítjük meg az erkölcsi világrendbe vetett hitünket a deviánsnak bélyegzett emberek elítélésén keresztül.
Vajon miért ilyen népszerűek azok az újságcikkek, filmek, könyvek, színdarabok, amelyek célja és üzenete a drogfogyasztás elítélése, de eközben naturalista részletességgel, borzongatóan és izgalmasan, drámai túlzásokkal és romantikus heroizmussal mutatják be a drogfogyasztók életét/világát? A legkézenfekvőbb válasz, hogy a tömegkultúránk egyik fő mozgatója a nyárspolgárnak a deviáns egyénekkel, csoportokkal szembeni érzelmi reakciója, amelyben jól megfér egymással a morális felháborodás a kukkolói izgalommal és a rejtett sóvárgással. Az emberek szeretnek borzongani az extremitások felett, miközben a fotelből megbélyegző megvetésben részesítik azt, akivel a szélsőségek megestek.
De ez még mindig nem magyarázza meg teljesen, hogy miért is van ilyen nagy kereslet ezek iránt a történetek iránt. Többről van szó, mint pusztán elítélésről és megvetésről, vagy az egzotikus és szélsőséges kiváltotta izgalomról. A kulturálisan elfogadott normák követése számos lemondással, fegyelmezettséggel és elfojtással jár. Ahhoz, hogy az erényes polgár megerősödjön saját erőfeszítéseinek sikerében, hogy kijelölje saját normakövető identitásának határait, szüksége van az elrettentő történetekre az erkölcstelen egyénekről és csoportokról.
Nem csoda, hogy manapság az egyik legnépszerűbb toposz éppen a leszokott (lehetőleg megtért) drogos. Ő az, aki egyrészt kielégíti a “drogfüggőség pokla” iránti voyeur kíváncsiságot, történeteivel borzongatja a kedélyeket, és egyben saját egykori önmagára süti rá az erkölcsi megvetés bélyegét, ezzel a jelenben megerősíti a normakövető polgárok közösségének erkölcsi integritását. Ezekben a történetekben kiélhetik a normaszegéssel kapcsolatos titkos vágyakozásukat, majd a főhös megbűnhődésében, kötelező erkölcsi bukásában maguk is feloldozást nyernek és megerősödnek abban a hitükben, hogy a helyes úton járnak.
A filozófusok ressentimentnek nevezik ezt a jelenséget. A kifejezésnek pontos magyar megfelelője nincs. Egy olyan ambivalens érzelmi reakciót jelöl, amely valahol az ellenszenv és az irigység közötti határmezsgyén található. Kierkegaard és Nietzsche szerint a középszerű tömegemberek frusztrációjából és irigységéből fakad azokkal szemben, akik az életet a maga szenvedélyességében képesek megélni. Sértett egójuk a frusztráció okát és az irigység tárgyát alsóbbrendűként bélyegzi meg, egyfajta önvédelmi mechanizmusból. A ressentiment a kispolgárnak az olyan személyekkel, cselekedetekkel szemben érzett morális felháborodása, amelyek nem sértik közvetlenül az érdekeit, de amelyek károsságát bizonygatja, betiltását, megbüntetését buzgón követeli. Nietzsche szerint a ressentimentben találhatjuk meg a jóról alkotott elképzelés (rabszolgaerkölcs) eredetét: amikor a bárányok az őket elragadó sast gonosznak bélyegzik meg, akkor hozzá képest tudják saját magukat jónak minősíteni.
Max Scheler továbbfejlesztette ezt a fogalmat és leírta, hogy az elnyomottakban a különféle csoportokkal szemben generált bűnbakképző morális felháborodást a hatalmasok a tömegek manipulálására és a hatalmuk újratermelésére használják fel. Sven Ranulf “A morális felháborodás és a középosztály erkölcse” című 1938-as könyvében Scheler nyomán bemutatta, hogy ez a ressentiment – az érdek nélküli igény a büntetésre – jelentősen hozzájárult a nácik hatalomra jutásához. Albert Merton pedig rámutatott arra, hogy a ressentiment az amerikai társadalomra is széles körben jellemző. Mégpedig azért, mert egy szélsőségesen egyenlőtlen, de magát mégis meritokráciának (érdemekre épülőnek) tartó társadalomban a normakövetők hajlamosak a társadalom bizonyos csoportjait hibáztatni saját kudarcaikért.
A 60-as években a kriminológia új, radikális irányzata rámutatott, hogy amit deviánsnak tartunk, az egy egyenlőtlen, gyakran igazságtalan társadalom konstrukciója, nem valamiféle abszolút, örökkévaló erkölcsi mércétől való eltérés. Albert Cohen “A deviáns cselekedet szociológiája” című 1965-ös cikkében leírta, miként építi identitását a normakövető polgár az alsóbbrendűnek minősített csoportoktól való elhatárolódás, azok megbélyegzése útján. Mások megátalkodott bűnössége mellé állítva ragyog fel a polgár erkölcsösségének ékköve, fogalmazott. Ezt a folyamatot nevezték el “othering”-nek.
A normakövető polgárok izgalommal vegyes morális felháborodásából születtek aztán a morális pánikok, mint amilyet a crack-epidémia váltott ki Amerikában a 80-as években, a heroinepidémia Európában a 90-es években vagy éppen a dizjáner-drog robbanás napjainkban. A drogpolitika kialakulása nem valamiféle tudományos bizonyítékokon alapuló, bizonyítékokat mérleglő, hatásokat elemző politikaalkotási folyamat eredménye, mint ahogyan az a tankönyvekben és az EU ajánlásokban áll. A drogpolitika egymást követő morális pánikok öntőtégelyében formálódik, márpedig a morális pánik mindig büntetést követel és mindig szigorú represszióban, kirekesztésben kulminálódik. Ez is hozzátartozik a társadalom rituális önmegtisztulásához, amelynek során a politikai hatalom birtokosai is megerősítik saját legitimitásukat.
Sárosi Péter
