„Kinyitod a szádat és máris nincs igazad,” mondta Szung Szán koreai zen mester. Milyen igaza volt. Hehe, remélem érzitek az iróniát: „igaza”. Néha én is í­gy érzem, amikor virtuális tollat ragadok és í­rok egy témáról. Később újraolvasva felfedezek réseket az érvelésemben. Hibákat. Hiányokat. Amikre persze emberek rá is mutatnak kommentekben. Nem mindig és nem mindenben van igazam. Ez í­gy van jól. Ha azt szeretnéd, hogy mindig igazad legyen, akkor ne nyisd ki soha a szádat és ne is ragadj tollat! Az í­rás nem magányos dolog – folyamatos párbeszéd az olvasóval. És az olvasás sem magányos dolog – folyamatos párbeszéd a szerzővel. Párbeszéd során csiszolódnak a nézeteink, nem monológokkal. Van, amikor valakivel egyetértek, és mégis: az egész í­rás taszí­t. Mert lehet érezni, hogy azzal a szándékkal í­rt, hogy földbe döngöljön másokat. És van olyan is, amikor valakivel nem teljesen, vagy egyáltalán nem értek egyet. De lehet érezni, hogy nyitott és párbeszédre törekszik. Néha szenvedélyesen érvelünk az igazunk mellett. És ez jó. Már Aquinói Tamás is megmondta: aki nem képes feldühödni, amikor igazságtalanságot követnek el, az erkölcstelen. Az igazság nem feltétlenül annak az oldalán áll, aki hidegvérrel és higgadtan érvel. A gonoszságnak is van racionalitása. Mégis, ha az ember hagyja, hogy az indulat eluralkodjon rajta, akkor jó úton van afelé, hogy maga is beszűkült fanatikussá váljon. A demokrácia alapja nem a szavazás, a parlament, a többségi elv, nem is a polarizált vita. Hanem a párbeszéd.