Egy fiatal szerzetes egy folyó partjához érkezett. Próbált átkelőhelyet találni rajta. De ahol a folyó keskenyebb volt, ott a partja többnyire meredeken szökött a mélybe. A vize sebesen zúgott, az úszást alattomos sziklák tették veszélyessé. Ahol viszont a folyó szélesebb volt és lassabban hömpölygött a vize, ott meg mocsaras volt a part és elnyeléssel fenyegette az óvatlan utazót.
Sokáig kóborolt a parton, de sem hidat nem talált, sem pedig valamilyen csónakot vagy révet, ami átvihette volna a másik partra. Már éppen a kétségbeesés szélére jutott, amikor egyszer csak meglátott a másik oldalon egy idős szerzetest, ahogy a parton sétált.
A fiatal szerzetes integetett neki és reménykedve átkiáltott: „Hogy jutok át a másik partra?”
Az idős szerzetes egy ideig csak nézte, aztán elmosolyodott.
„Fiam, már a másik parton vagy,” kiáltotta vissza.
Vajon nem ilyenek vagyunk mindannyian?
Feszengünk és aggodalmaskodunk.
Rettegünk, hogy kimaradunk valamiből.
Vágyunk rá, hogy mások legyünk.
Máshol éljünk és más korban.
Sosemvolt múltakat álmodunk és délibábos jövőt.
Közben a jelen csak szorongat.
Elégedetlenek és kielégítetlenek vagyunk.
Még bele se haraptunk az almába, de már unjuk.
Nincs maradásunk ugyanazon a helyen.
Fülünk új hangokra éhes.
Tapintásunk új érintésekre vágyik.
Szemünk új színeket látna.
Tekintetünk nyugtalanul hol erre, hol arra jár,
folyton másik, folyton újabb partokat kutat.
A Másik Part mindig szebbnek tűnik. Vonzóbbnak.
Igézően tökéletesnek – mindannak, aminek ez nem.
De miközben folyamatosan a másik, az újabb partot kutatjuk,
Nem vagyunk képesek megvetni a lábunkat itt.
Ezen a parton.
Te, aki ezt olvasod. Most, ahol vagy, aki vagy.
Tudd: már a másik parton vagy.
Mindened megvan ahhoz, hogy átéld az örömöt. A derűt. Az elégedettséget.
Otthon vagy ezen a parton.
(kép: Tarkovszkij, Sztalker)
