Nem tudom, ki hogy van vele, de én azokat az embereket tudom a leginkább tisztelni, akikről tudom, hogy sokat dolgoztak magukon, mégis képesek esendőnek mutatkozni. Becsülöm, amikor valaki nem fél feltárni, megosztani a saját kételyeit, sérülékenységeit, tökéletlenségét. Az utazókat, akik az öncélú panaszkodás és az önfényezés helyett őszintén megosztják az útitársaikkal az út élményeit.
Máté Gáborban például elsősorban nem is csak az ragadott meg, amiről beszél (ami persze nagyon fontos). Hanem az alázat, a derű és kedvesség, ami a lényéből árad. Ahogy képes a kis emberi hibáit, gyarlóságait keresetlen természetességgel és gyermeki őszinteséggel megosztani. És nem csak a régmúlt, hanem a jelen tekintetében is. Hogy közösen okuljunk – és átéljük, hogy mennyire közös és egyetemes az ember szenvedése.
A legutóbbi nyilvános beszélgetésünkben például elmondta, hogy pár éve miként kapcsolt át teljes sértett kisgyerek-üzemmódba a reptéren, amikor a felesége nem jött ki elé.
Tudok örülni annak, amikor egy ember rátalál az útjára. De mindig felkapcsol egy vörös vészlámpa az agyamban, amikor azt látom, hogy valaki próbál nagyon tökéletesnek mutatkozni. Görcsösen bizonygatja – valószínűleg még maga előtt is – hogy már immunis a szenvedésre. Óvatossá válok, amikor valaki nagy magabiztossággal előadja, ő már mennyire túl van a régi hibáin. Mennyire meghaladta a kis emberi bosszúságokat, amik az életünket átitatják.
Nem kell félni attól, hogy tökéletlennek mutatkozzunk. Azok vagyunk. „A tökéletlenségek nem alkalmatlanságok; emlékeztetők, hogy mind egy csónakban evezünk,” mondja Brené Brown.
