Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel, a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el; hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben. Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom, oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos, pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelí­den. Meséled, még nem is volt egészen három óra, mikor már felriadtam rémülten és felültem, motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen, a két karom kitártam, mint félelemtől borzas madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben. Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett? Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem, s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt. S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált. Radnóti Miklós, Tarkómon jobbkezeddel (esti versek a drogriporterrel)