Egy turista tengerparti sétája közben figyelmes lett arra, hogy a dagály ezrével vetette partra a tengeri csillagokat. Amelyek most ott haldoklottak a homokban. Egyszer csak észrevett egy öregembert, aki tengeri csillagról tengeri csillagra járt. Egyenként visszadobta a ví­zbe a lényeket. A turista számára értelmetlen, sziszifuszi küzdelemnek tűnt, amit csinált. Hiszen csak a töredékét volt képes megmenteni a partra vetett állatoknak. – Miért csinálja ezt? – kérdezte az öregtől – Hiszen minden állatra, amit megment, még száz jut, ami elpusztul. Visszadobni néhányat nem számí­t. – Az ő számára itt – felelte az öreg, miközben felemelt egy tengeri csillagot – bizony igenis számí­t. És a ví­zbe hají­totta. Igen, a károgóknak lehet, hogy igazuk van, és nem tudod megváltoztatni a világot. Az emberi létezésnek mindig is szerves része marad a kiszámí­thatatlanság. És a szenvedés. A biztonság, a boldogság átmeneti és elillan, mint a délibáb. De ez nem ad okot arra, hogy önelégülten és cinikusan vállat vonjunk. Mert a szenvedés is átmeneti. Az elnyomás, az igazságtalanság is elmúlik. A zsarnoki rendszerek is megbuknak egyszer. És még ha nem is vagy képes megváltoztatni a világot, de megváltoztathatod valakinek a világát. Eppur si muove. És mégis mozog a Föld.