A múltkori posztom tudatosan volt provokatív: azt mutatta be, hogy mennyire hamis köröket futunk le a függőséggel kapcsolatban. És ez ezért van, mert még mindig egy csomó tévhit kering azzal kapcsolatban, hogy ki a függő, mi okoz függőséget és miről ismerszik meg a függőség.
Ki a függő?
Az emberek többségének arról, hogy „függő”, még mindig egy koszos mackós-kapucnis junkie, vagy egy remegő kezű üveges szemű alkoholista jut eszébe. Az meg sem fordul a fejükben, hogy a függőséggel küzdő emberek többsége – pont olyan, mint mi. Mindannyian. Figyelem, nem véletlenül írom azt, hogy „függőséggel küzdő ember”: ezzel is szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle egzotikus állatfajról van szó. Emberekről, akiket nem az határoz meg, hogy „függők”.
Csupán szenvednek, és a szenvedésük, aminek a gyökerei többnyire messze visszanyúlnak a gyermekkorba, újra és újra olyan zsákutcába löki őket, amiből önerőből nem képesek kijönni. Az embereket nem lehet felosztani függőkre meg nem függőkre, ez nem egy bináris opció. Sokkal inkább egy spektrum, amelyen az ember az élete során több irányban elmozdulhat.
Mi okoz függőséget?
Sokan még mindig felosztják a szereket jókra és rosszakra. Azt hiszik, hogy az általuk használt szer különb – hogy az nem okoz igazi függőséget. Az alkohol-fogyasztók egy része különbnek képzeli magát, hiszen ő „csak” iszik: ő normális, nem olyan deviáns, mint „azok”, a „narkósok”. A fűszívók egy része pedig meg van győződve arról, hogy a fű nem drog. Valójában nem a drog okozza függőséget, az csupán a függőségnek egy lehetséges tárgya. A függőség az elme megküzdési stratégiája a valósággal, aminek a tárgya nagyon sokféle dolog lehet.
Hogyan ismerszik meg a függőség?
Általános tévhit, hogy a függőséget csak a mennyiség teszi: hogy milyen gyakran és mennyit használ valaki. Pedig sokkal inkább azt kellene nézni, hogy milyen funkciót tölt be az ember életében és milyen hatással van az életére, a kapcsolataira, a testi-lelki egészségére. Gyakori tévhit, hogy az nem függőség, ami „csak” pszichés elvonási tünetekkel jár. Hiszen az „csak” a fejben van. Hát nem. Ami a fejedben van, az nagyon is valóság! Bármilyen szerről való lejövésnél nem a fizikai detox a legnehezebb, hanem az, hogy a saját elméd lemondjon arról, hogy a rövidtávú enyhülés ígéretével újra és újra belemeneküljön a szenvedés elől.
Végső soron szinte semmi sincs, ami jobban megkeseríti a függőséggel küzdő emberek és a hozzátartozóik életét, mint a tabusítás, titkolózás, tévhitek és megbélyegzés, ami ezt az egész témát övezi. Ugyanis ez áll annak a hátterében, hogy annyi ember képtelen felismerni, hogy bajban van. Mert önmagát folyamatosan egy általa képzelt „addikt”, „alkesz”, „drogos” stb. képhez hasonlítgatja, attól próbálja megkülönböztetni. Ugyanis retteg attól, hogy oda beskatulyázzák, hogy rásüssék a bélyeget, hogy „rossz ember”. Zéró-összegű játszmának tűnik számára az egész: vagy tagadsz, hogy problémáid vannak, vagy feladod az emberi méltóságod.
Pedig nem: nem vagy rossz ember attól, hogy függőséggel küzdesz életed egy szakaszán. Ez nem határoz meg téged, nem kell egy egész életre szóló bélyeget magadra venni. Még akkor sem, ha egyébként a felépülésben lévő függő identitás sokaknak segít abban, hogy megőrizzék a józanságukat. Ember vagy, értékes ember, akinek vannak problémái ivással, szexszel, szívással stb. – de a legfőbb problémád soha nem maga a függőség. Az csupán mindig egy jóval mélyebb egzisztenciális, pszichés és spirituális krízisnek egy megnyilvánulása.
Máté Gábornak nagyon igaza van, amikor azt írja, hogy a függőség borzasztóan emberi dolog – és sokak számára paradox módon pont ennek a felismerése, a szégyen és tagadás elengedése vezethet el oda, hogy elinduljon a felépülés útján. Az első lépés gyakran a legnehezebb.
kép: Melankólia, György Albert szobra
