Sokkoló. Ez a legjobb jelző arra a videóra, ami az Átlátszó jóvoltából kiszivárgott a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó szentgotthárdi pszichiátriai betegek otthonából. A videón az látható, amint egy ott „ellátott”, ágyban fekvő embert valósággal ellepnek az ágyi poloskák. Hemzsegnek a takaróján, a kezén. Borzasztó még nézni is.
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az itt élő mintegy 600 lakó sajnos emberhez méltatlan körülmények között kényszerül élni. Nem csak a poloskák miatt, de amiatt is, hogy a fertőzés miatt senki sem hagyhatja el az intézményt. Be vannak zárva a poloskákkal.
Sokan most mentegetik a menthetetlent: hogy milyen könnyen bekerülhet a poloska, és milyen nehéz kiirtani őket, ha egyszer megtelepedtek. És hogy milyen kitartó munkát végeznek az ott dolgozók. De könyörgöm: egy ilyen súlyos fertőzés nem egyik pillanatról a másikra alakulhat ki! Évek óta tart ez az áldatlan helyzet – hosszú évek óta! Többszörösen is jelentették a döntéshozóknak, jelentett az ombudsman. És többszörösen elmulasztották, hogy megtegyék a megfelelő intézkedéseket.
Állatorvosi lova annak, hogy hol tart jelenleg Magyarországon a pszichiátriai és szociális ellátórendszer. Egyrészt a pszichiáterek már évek óta kongatják a vészharangokat, hogy mind finanszírozásban, mind szakember-ellátottságban, mind intézményes háttérben krízisben van a szakma. A nagy stadionépítési lázban sajnos a hangjuk érdektelenségbe fulladt. Önmagában az, hogy ez az intézmény még ebben a formában létezik, az is rendszerhiba. Hiszen a nemzetközi jó gyakorlatok szerint az ilyen totális, nagy létszámú intézményeket nem államosítani kellett volna – hanem már rég meg kellett volna szüntetni, és a lakókat kisebb közösségekben elhelyezni (kitagolás).
De többről szól ez, mint a poloskák vagy a pszichiátriai otthonok. Ennél jóval mélyebb válság áll mögötte, az egész közéletünket rothasztó krónikus erkölcsi betegség. Az elhallgatás, a titkolózás, a fortélyos félelem, a kéz kezet mos, az apátia és kiégettség, az őrjítő intézményes tehetetlenség és agyonhallgatás kultúrája.
Más, normálisan működő országokban a nyilvánosság erejével lehet változást elérni: fejek hullanának, kormányok kerülnének válságba. Magyarországon viszont mindennek az ég világon semmi következménye nincsen. Minden megy tovább úgy, ahogy eddig. Egy ország, ami hisztérikusan retteg az újtól, a mástól, fanyalogva fikázza a „hanyatló Nyugatot” – nagy belenyugvással tűri, hogy a saját honfitársai olyan embertelen körülmények között tengessék a napjaikat, amik még a szub-szaharai Afrikában is kirívónak számítanának.
Szégyellheti magát mindenki, akinek ebben a helyzetben bármilyen felelőssége van. A döntéshozók, a politika csúcsragadozói, akiket csak a saját hatalmuk érdekel. A szolgálatukban álló propagandisták, akik álproblémákkal etetik a népet, miközben a valódi problémákat elhallgatják. Azok a szakemberek, akik a hallgatásukkal asszisztálnak ehhez az embertelen helyzethez. És szégyellhetjük magunkat mindannyian mi is, kedves honfitársak, hogy hagytuk, hogy ez az ország ebek harmincadjára jusson. Mindannyiunk kudarca, még ha nem is egyenlő felelősség terhel minket érte – hogy poloskák martalékává vált egy nemzet szellemi immunrendszere, védekezőképessége és lelkiismerete.
