Tudjátok néha olyan érzésem van, hogy ezen az országon egy nagy meztelen csiga mászik át. Amit csak útba ejt, amihez csak a hozzáér: jól végignyálazza, megcsócsálja, hogy aztán rá sem ismersz. Megjelöli. Kisajátí­tja. Isten? Placcs. Jön a csiga és benyálazza. Konzervatí­v szakállas bácsit farag belőle, aki ül az égben és pont úgy morog, mint Kovacsek úr, a házmester, aki szerint ezek a mai fiatalok, bezzeg régen minden jobb volt, utál mindent, ami más, ami új! Nehogy már a balos bunkó azt gondolja, hogy Krisztus valami hippi volt, aki szegényeket és betegeket istápolt, meg vámszedőkkel és kurtizánokkal vacsorált… Haza? Loccs. Máris beterí­ti a nyúlós csiganyál. Vérségi, etnikai alapon álló homogén tömb – ősi tuskó, aminek levágták a törzsét, lenyí­rták az ágait, hogy minél „tisztább” legyen. Törzsi ellenségeskedések forrása. Nehogy már azt hidd, libsikém, hogy attól, hogy itt élsz, ez a te hazád is! Család? Nyámm. Jól megcsócsálja a mi potrohos csigánk. És lesz belőle patriarchális tekintélyelvű csoport, „őrhely”, ahol apa férfi és dolgozik, anya nő és főz a konyhában, a gyereknek meg kuss a neve. A család az család: aztán ha meleg lett a gyerek, legfeljebb majd lefelejtjük a családi fotóról… Hát í­gy leszünk mi istentelenek, hazátlanok és családellenesek, Béláim az Úrban. Gyökértelen ateista nihilista sorosista meg még nem is tudom milyen ista idegen ügynökök. Miközben egyre több dolgot terí­t be, sajátí­t ki ez az undok, ragadós és nyúlós csiganyál.