Korábban nem értettem igazán, mit is jelent az a szó, hogy „akadálymentesítés.” Mármint értettem az eszemmel – de nem éltem meg (ami mindig más megértés). Egészen addig, amíg nem kezdtük el mi is babával (tömeg)közlekedni. És mivel a babahordozó eddig még nem vált be hosszú távon, egyelőre csak babakocsival.
És babakocsival könnyen rémálommá válhat ugyanaz az útszakasz, amit egyébként játszi könnyedséggel teszel meg minden nap. Elég néhány lépcső. Bunkón parkoló autó. Aluljáró. És a többi.
Ma reggel például a MÁV kórházba vittük rutin vizsgálatra a picit. Az alacsonypadlós troliról kiderült, hogy hiába alacsonypadlós – attól még elég nagy szintkülönbség volt és a babakocsival leszállni kétemberes mutatványnak bizonyult. A kórház bejáratánál örömmel láttuk, hogy van akadálymentesített bejárat – de hamar lehervadt a mosoly az arcunkról. Mert a rámpa végén egy lakattal bezárt kaput találtunk. Irány vissza a lépcsőhöz, cipelni fel a kocsiban a gyereket. Még szerencse, hogy ketten jöttünk el – gondoltam magamban.
És akkor én még ugye sportos kondiban lévő férfiként nem is panaszkodhatok: felkapom a babakocsit a hónom alá oszt jónapot. De mi van az egyedülálló anyukákkal, idősekkel, a mozgásában korlátozottakkal?
Azért azt is el kell mondani, hogy az elmúlt években tök sokat fejlődött a főváros közlekedése ebből a szempontból. Óriási előrelépés, hogy a metrófelújítás részeként egy csomó állomást akadálymentesítettek. Szerencsére már a múlté az a tapló hozzáállás, amivel a korábbi főpolgármester rendre lesöpörte az asztalról a mozgáskorlátozottak panaszait („Az ő utasszámuk ezrelékben sem fejezhető ki”, Tarlós).
De még sokat kell fejlődnünk. Nem csak a fizikai – de a szociális akadályok (előítéletek) leküzdése terén is.
Én mindenesetre másként nézek már azokra a polgártársainkra, akik bármilyen okból is, de nehezebben tudnak közlekedni. Egyfajta hősökként, akiknek minden nap fizikai és pszichés akadályokat kell leküzdeniük pusztán azért, hogy eljussanak A-ból B-be. Figyeljünk oda rájuk, segítsünk nekik, ahol tudunk! És építsünk egy olyan társadalmat, aminek mindenki az egyenjogú tagjának érezheti magát.
fotó: Bankó Gábor
