Hát szevasz. 47 éves lettél. Jó reggelt!
Nézd csak, látod ott a szemed alatt a karikát meg a ráncot?
Persze a haverok udvariasan azt mondják:
ugyanúgy nézel ki, mint 10 éve!
És tényleg, szinte nincs még ősz hajszálad.
De a szemeid nem hazudnak. Öregszel, tesó. Ez már a B-oldal.
Vajon mennyi van hátra az útból? Fele? Harmada? Kevesebb?
Két műtéted után nem is vagy olyan biztos benne, mi?
És mégis, jobban érzed magad ebben a megereszkedő bőrben,
ebben az ittfáj-ottfáj testben,
mint annak idején a ruganyos huszonéves bőrödben.
Amikor nem találtad a helyed a világban és nem tudtad elhessegetni
azt a felhőt, ami mindig kísérőtársad volt és beárnyékolt.
Akkoriban el sem tudtad képzelni, hogy lesz majd olyan idő,
amikor a kémiai hangulatjavítás eltűnik a mindennapjaidból.
Mi tagadás: megtanultad megkedvelni magad.
Ezt a krapekot, a maga neurózisaival, rendhagyó vágyaival,
eretnek gondolataival és szorongásaival.
Most sem vagy tökéletes, ó nem. Tele vagy gyarlósággal,
korlátoltsággal. Ember vagy. De ez így van jól.
Egykor azt hitted, hogy a lényeg elkerülni a fájdalmat,
belefojtani a gyönyörbe. Ma már tudod, hogy a tartós öröm az,
amikor a fájdalom jelen van,
de gyengéden betakarod a szeretet és bölcsesség takarójával.
Hálás tudsz lenni azért, aki vagy. Benned van minden, aki voltál.
Ahol voltál. Érzed az új-zélandi eső illatát, hallod a gleccserek moraját,
megmásztál ezer hegyet és bármikor felidézed fenséges csendjüket.
Barátokat tudhatsz magadnak,
ismerősként igazodsz el a világban Buenos Airestől Bangkokig.
Ugyanaz az ember vagy – és mégsem az. Fura.
De amióta megismerkedtél a Buddhával,
már nem is igazán keresed az állandó én-magot.
Már nem rémiszt annyira a gondolat, hogy egyszer nem leszel.
Hogy nem lettél vagyonos ember: na bumm. Sose vágytál rá.
De ifjú fejjel még nem gondoltad, hogy végül a saját hazádban
leszel közellenség. Hogy éppen itt, az otthonodban tagadnak ki.
Videókban mocskolnak, poloskának bélyegeznek és ahelyett,
hogy hátradőlhetnél karriered delén, emigrációt kell fontolgatnod.
De ha a kislányod szemébe nézel, akkor tudod:
mindig is otthon leszel a világban, ott, ahol ő van.
Tessék, itt egy versecske ajándéknak, József Attilának nyomába se ér, mint a bizsu az ékszernek, de olvasd, csecse-becse:
Negyvenhét éves lettem én
túl vagyok életem delén
lehúz
e súly:
szívem ifjúnak érzem még
nem hagyott el a szenvedély
tüze
dühe.
Negyvenhét évem elszelelt
saját lakásra mégse telt
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna NER-kegyenc
nem ily utált Soros-bérenc
gyanús
manus.
De nem lettem seggnyaló
lettem inkább tollforgató
irkász
firkász.
Poloskának bélyegzett
irtásra előjegyzett e nemzet
fura
ura.
„Ön, amig uralkodom én,
nem véd jogot e féltekén” –
gagyog
s ragyog.
Ha örül Orbán Viktor úr,
hogy itthon fasizmus virul
sekély
e kéj.
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
(birthday note to myself)
