Hát szevasz. 47 éves lettél. Jó reggelt! Nézd csak, látod ott a szemed alatt a karikát meg a ráncot? Persze a haverok udvariasan azt mondják: ugyanúgy nézel ki, mint 10 éve! És tényleg, szinte nincs még ősz hajszálad. De a szemeid nem hazudnak. Öregszel, tesó. Ez már a B-oldal. Vajon mennyi van hátra az útból? Fele? Harmada? Kevesebb? Két műtéted után nem is vagy olyan biztos benne, mi? És mégis, jobban érzed magad ebben a megereszkedő bőrben, ebben az ittfáj-ottfáj testben, mint annak idején a ruganyos huszonéves bőrödben. Amikor nem találtad a helyed a világban és nem tudtad elhessegetni azt a felhőt, ami mindig kí­sérőtársad volt és beárnyékolt. Akkoriban el sem tudtad képzelni, hogy lesz majd olyan idő, amikor a kémiai hangulatjaví­tás eltűnik a mindennapjaidból. Mi tagadás: megtanultad megkedvelni magad. Ezt a krapekot, a maga neurózisaival, rendhagyó vágyaival, eretnek gondolataival és szorongásaival. Most sem vagy tökéletes, ó nem. Tele vagy gyarlósággal, korlátoltsággal. Ember vagy. De ez í­gy van jól. Egykor azt hitted, hogy a lényeg elkerülni a fájdalmat, belefojtani a gyönyörbe. Ma már tudod, hogy a tartós öröm az, amikor a fájdalom jelen van, de gyengéden betakarod a szeretet és bölcsesség takarójával. Hálás tudsz lenni azért, aki vagy. Benned van minden, aki voltál. Ahol voltál. Érzed az új-zélandi eső illatát, hallod a gleccserek moraját, megmásztál ezer hegyet és bármikor felidézed fenséges csendjüket. Barátokat tudhatsz magadnak, ismerősként igazodsz el a világban Buenos Airestől Bangkokig. Ugyanaz az ember vagy – és mégsem az. Fura. De amióta megismerkedtél a Buddhával, már nem is igazán keresed az állandó én-magot. Már nem rémiszt annyira a gondolat, hogy egyszer nem leszel. Hogy nem lettél vagyonos ember: na bumm. Sose vágytál rá. De ifjú fejjel még nem gondoltad, hogy végül a saját hazádban leszel közellenség. Hogy éppen itt, az otthonodban tagadnak ki. Videókban mocskolnak, poloskának bélyegeznek és ahelyett, hogy hátradőlhetnél karriered delén, emigrációt kell fontolgatnod. De ha a kislányod szemébe nézel, akkor tudod: mindig is otthon leszel a világban, ott, ahol ő van. Tessék, itt egy versecske ajándéknak, József Attilának nyomába se ér, mint a bizsu az ékszernek, de olvasd, csecse-becse: Negyvenhét éves lettem én túl vagyok életem delén lehúz e súly: szí­vem ifjúnak érzem még nem hagyott el a szenvedély tüze dühe. Negyvenhét évem elszelelt saját lakásra mégse telt Az ám, Hazám! Lehettem volna NER-kegyenc nem ily utált Soros-bérenc gyanús manus. De nem lettem seggnyaló lettem inkább tollforgató irkász firkász. Poloskának bélyegzett irtásra előjegyzett e nemzet fura ura. „Ön, amig uralkodom én, nem véd jogot e féltekén” – gagyog s ragyog. Ha örül Orbán Viktor úr, hogy itthon fasizmus virul sekély e kéj. Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní­- tani! (birthday note to myself)