A múltkor éjszaka arra ébredtem, hogy valami idegesí­tő zaj hallatszik be az utcáról. Dühös lettem. Elképzeltem, hogy biztos valami bunkók zajonganak az utcán hajnalok hajnalán, akik nincsenek tekintettel azokra, akik aludnának. Már éppen azon morfondí­roztam, hogy jól beszólok nekik, amikor felfedeztem valami különös monotóniát, ismétlődést a zajban. És rádöbbentem, hogy valójában csak a szél rázza a létrát, amit az erkélyen a falnak támasztottam. A dühöm azonnal alább hagyott. Bizonyára nektek is volt már ilyen élményetek: valami zavaró élmény felkelti a dühötöket. Elképzelitek, hogy ki, mi okozza. Az elmétekben történetet kerekí­tetek köré. Sajnáljátok magatokat, mint áldozatot. Dagasztjátok a másik bűnösségét. De ha kiderül, hogy valójában nincs konkrét személy mögötte, akkor az egész gondolat- és érzés-halmaz, amit felépí­tettetek magatokban, széthullik, mint a kártyavár. Mint egy hullám, ami felgerjed, és akkor hatalmasnak és egyedinek látszik – csak hogy aztán visszasimuljon a tengerbe. Csuang-ce, a taoista bölcs egy mesét is költött eköré. Egy ember hajózik a folyón árral szemben, amikor arra lesz figyelmes, hogy szemből egy másik csónak közeledik felé. Kiabálva, hadonászva próbálja felhí­vni a másik jármű vezetőjének a figyelmét, hogy kerülje ki. De mindhiába. A csónak nekiütközik. És mikor dühösen belenéz a másik csónakba, rádöbben, hogy az üres. A tanulság? Amikor a – valós vagy látszólagos – sérelmünket személyesnek vesszük, amit egy másik személy okozott, az mindig haragot és ellenszenvet szül. Ha a sérelmedet úgy kezeled, mint ami a tiéd, mint ami hozzád tartozik, ha ragaszkodsz hozzá, azzal szenvedést okozol magadnak. Na de mi van akkor, ha tényleg egy másik személy okozta a sérelmemet – mondhatod erre. Mi van, ha a csónak nem üres, hanem tényleg ül benne valaki? Egy undorí­tó bosszantó bunkó alak? Akkor most ne is álljak ki magamért? Természetesen nem erről van szó. Nem az a mondanivaló, hogy passzí­van kell tűrnöd, ha bántanak. De ne is okozz magadnak több szenvedést! A buddhizmus szerint a csónak – mindig üres. Mert nincs olyan, hogy én. Nincs egy állandó, változatlan lényeg a gondolataink és érzéseink epicentrumában. Ami csak a miénk és amihez ragaszkodnunk kellene. Valójában a saját reaktivitásunkkal, a saját ragaszkodásunkkal fokozzuk a saját szenvedésünket. Azzal, hogy személyessé tesszük: „csak velem történik ilyen.” „Miért nem képes tekintettel lenni rám?” Mi tagadás: ezt baromi nehéz elengedni. De ha megteszed, ha sikerül néha, akkor rájössz, hogy mennyivel könnyebbé teszed a saját életed. A létra ugyanúgy zörgött. De már nem volt, aki haragudjon rá. A csónak üres. (note to myself)