Tegnap Szigeti Balázzsal megmásztuk a 4287 méter magas Mount Bierstadt nevű hegyet itt Coloradoban, a Sziklás-Hegységben. A túra maga, gyakorlott túrázóknak, nem különösebben technikás – azonban mivel nagy magasságban kell sokat mászni, bizony a végén már kapkodtam a levegőt. A látvány, ami a csúcson fogadott, olyan gyönyörű volt, hogy megérte a légszomj. Colorado állam ezen részét eredetileg az Ute törzsek lakták, akik nyári vadászterületként használták ezt a területet. Mielőtt kegyetlenül elűzték őket a fehér telepesek és az amerikai hadsereg. Az Uték sokkal harmonikusabban éltek együtt a természettel, számos hegyet szent helyként tiszteltek. Hiszen a hegy – magaslat – számukra a szellemi beavatás helye volt, ahol az ősök, a szellemek jelen vannak, és kommunikálni lehet velük. Fennmaradt egy szerintem nagyon szép és tanulságos Ute mese a fiúról, aki felmászott egy hegyre, mert látni akart, mint a sas. Megosztom veletek! ❤ Egyszer egy fiatal fiú a hegyek között élt az Ute nép egyik táborában. Erős volt, gyors volt, jó vadász volt – de szeme gyenge volt. Homályosan látott, és ezért gyakran elvétette a célt. A többiek kinevették, a lányok elfordultak tőle. A fiú bánkódott. Egy nap elhatározta, hogy felmegy a legmagasabb hegycsúcsra, és ott szellemi látomást kér a sas szellemétől, aki a legélesebb látású az ég madarai közül. Felmászott napokon át, hóban, szélben, éhesen, szomjasan. Végül, amikor már majdnem összeesett, egy magas szirten leült, becsukta a szemét, és így szólt: – Ó, nagy sas! Taníts meg engem látni! Látni tisztán – nemcsak a világban, hanem a lelkekben is. A szél felerősödött, és egy nagy sas szállt le mellé. A sas nem beszélt, de a fiú érezte a gondolatait, mintha a fejében szólt volna: – A látás nem a szemmel kezdődik. A látás a csenddel kezdődik. Amíg a fejed tele van zajjal, nem láthatsz semmit igazán. A fiú nem válaszolt. Csak csendben ült. A sas így folytatta: – Maradj itt három napig. Ne egyél, ne igyál, csak nézz. Nézz befelé. Ha kibírod, új szemeket kapsz. A fiú ott maradt. Három nap és három éjjel nem evett, nem ivott, nem beszélt, csak figyelt: a sziklák repedéseit, a felhők változását, a saját lélegzetét. A harmadik hajnalon a nap úgy emelkedett, hogy fénye átragyogott a felhőkön, és elérte a fiú szemét. És akkor valami megváltozott: minden színes lett, éles, ragyogó. Minden mozgásnak értelme lett. A fiú látott – nemcsak a szemével, hanem a szívével is. A sas újra megjelent, és ennyit mondott: – Most már tudod: a látás belülről fakad. Most menj, és taníts másokat is látni. A fiú visszatért a táborba. Többé nem nevették ki – nem a szeme miatt, hanem mert valami sugárzott belőle, amit mások is megéreztek.