Elnézed a hangyát, amint látszólag céltalan köreit futja. Meg-meg áll. Csápjait előre nyújtja. Visszafordul. Megindul nagy lendülettel. Majd tétovázva megáll újra. Éles kanyart vesz.
Vajon nem ilyennek tűnünk mi is egy nálunk jóval nagyobb távlatokban gondolkodó, intellektuálisan ezerszer összetettebb lény számára?
Vaksi kis vágyvezérelt hangyáknak. Nyüzsgünk a mi kis hangyabolyainkban. Nyüzsgésünk szervezett káosz. Futjuk a köreinket. Fontoskodunk. Gyűjtünk dolgokat, amiket aztán elfelejtünk. Célokat követünk, aztán feladjuk őket más célokért.
Próbálunk hinni abban, hogy ez a mi kis univerzumunk egy racionális, kiszámítható hely. Ahol lehet számítani a stabilitásra. Ahol a sors igazságos és mindenki azt kapja, amit megérdemel. Négyszögesítjük a kört. Egy szigorú fehér szakállas bácsit képzelünk el, aki égi trónusán megítéli, méricskéli minden egyes tettünket.
Sokan aztán kiábrándulnak ezen hitükből, cinikussá válnak és legyintenek: úgysincs értelme semminek, jelentéktelen porszemek vagyunk. Hangyák, akiket bármikor eltaposhatnak egy kaotikus világegyetemben. Ha van is Isten, hát az gonosz.
De mi van, ha a világ mögött megbúvó transzcendens erő nem racionális ősz hajú bíró?
Mi van, ha valójában játékos kisgyermek?
Mi van, ha ez a gyermek mindvégig játszani akar velünk?
Mi van, ha a feladatunk nem az, hogy valami mennyei hivatal rólunk vezetett aktájába kedvező jelentés kerüljön?
Hanem az, hogy valahogy ráérezzünk ennek a játéknak a ritmusára, amit a gyermek játszik velünk. Hogy ráhangolódjunk az ő nyitott, játékos elme-hullámhosszára.
„Az idő játszadozó gyermek, kockázik; a gyermeké a királyság,” írta rejtélyes töredékeiben Herakleitosz.
(note to myself)
