Amikor az én generációm – X – először találkozott az illegális drogokkal a 90-es években, ez az egész téma teljesen tabu volt. Persze sok szempontból még ma is az. Ha a hivatalos állami hozzáállást nézzük. De nekünk itt Kelet-Európában annak idején még az előző nemzedékektől sem igazán volt mit tanulnunk. Hiszen ők csak annyit tudtak erről a témáról, ami a Vasfüggöny mögé beszivárgott a Kádár-rendszerben: torz és részleges féligazságokat. Élő tapasztalatok nélkül.
Nem volt még Internet, vagy ami volt, gyermekcipőben járt. Első élményeink tétova tapogatózások voltak. Haveroktól ellesett trükkökből, a folklór ködén át, saját hibáinkból tanulva kellett elválasztani a tényeket és a mítoszokat.
A ma felnövekvő generációkkal azonban már másként van. Egyre többször hallok olyan történeteket, különösen így nyáron, fesztivál-szezonban, hogy egy éppen felnőttkorba lépő fiatal nem a haverokkal, hanem éppen a szüleivel próbálja ki először a füvet, az ecstasy-t vagy az LSD-t. Persze ezektől a történetektől a hivatalosságok valószínűleg agybajt kapnak. Hogy teheti egy szülő, hogy „kábítószert” ad a gyerekének? Micsoda felelőtlenség!
Bizonyára vannak felelőtlen szülők is. Tudjuk azt is, hogy az alkoholista/függő szülők gyermekei is nagyobb eséllyel válnak függővé.Átadják a transzgenerációs traumákat, az egészségtelen megküzdési stratégiákat. Azt is tudjuk, hogy minél hamarabb próbál ki valaki szereket, annál nagyobb valószínűséggel lesznek komoly problémái a szerhasználattal később. Egy bizonyos érettség, életkor alatt bizony felelőtlenség túlzottan engedékenynek lenni.
De én most azokról a szülőkről beszélek, akikre rosszindulattal sem tudnám rásütni, hogy függők, vagy hogy felelőtlenek. Éppenhogy nagyon is rendezett életet élnek és a szívükön viselik a gyerekeik sorsát. A legjobbat akarják neki. Bár nagy tapasztalataik vannak tudatmódosító szerekkel, és tudják, hogy nem ártalmatlanok, egyben azzal is tisztában vannak, hogy ha egy fiatal ki akarja próbálni – legfeljebb késleltetni tudják a kipróbálást, de megakadályozni nem. Különösen – és ezt itt hangsúlyozom – ha már 18 körüli, felnőttkorba lépő fiatalokról van szó.
Éppen a saját tapasztalataikból indulnak ki: milyen jó is lett volna, ha valaki olyan vezeti be őket ebbe a világba anno, akiben megbíznak. Milyen jó lett volna, ha látnak maguk előtt olyan mintákat, hogy lehet ezekkel a szerekkel felelősen, tudatosan élni – és nem visszaélni velük. Márpedig ezek a szülők, akikről beszélek, maguk is így használnak szereket. Kikapcsolódásra, önmegismerésre, szocializációra, örömszerzésre – alkalomhoz kötötten, romboló függőség nélkül.
„Inkább velem használjon először, mint valami ki tudja mennyire megbízhatatlan idegenekkel,” mondta nekem egy felnőttkorba lépő lány apukája. Aki egyébként saját bevallása szerint élete egyik legjelentőségteljesebb élményét élte át, amikor a lányával MDMA-zott egy fesztiválon. „Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz és megtudtuk, hogy miben van a másik.”
Tény az, hogy felnőtt már egy olyan generáció, akiknek a szülei nem csak TV-ből vagy fiatalkori sztorikból ismerik a drogokat, de felnőttkoruk nagy részében kisebb vagy nagyobb rendszerességgel, alkalomszerűen maguk is használtak illegális szereket. És ez az új generáció már teljesen másként szocializálódik bele mondjuk a füvezésbe vagy a partidrogozásba. A társadalom, az állam viszont még mindig a szemellenzős zéró-tolerancia álláspontján van ebben a kérdésben.
Így a generációközi tapasztalatok átadásával sem foglalkozunk őszintén: vajon mik legyenek a szabályok? Vajon hogyan tudják az idősebb generációk úgy átadni a tapasztalataikat, hogy közben se ne démonizáljanak képmutatóan, de ne is normalizáljanak felelőtlen droghasználati mintákat? Mik az etikai bukkanók? Honnan tudhatod, hogy kész van rá? Ezek a kérdések bizony ma nagyon sok szülőt kínoznak, és ezek a szülők szinte semmi támogatást nem kapnak a megválaszolásukhoz a buta egybites propagandán kívül. Ez baj.
