Tegnap lett volna 133 éves Walter Benjamin, a német zsidó filozófus és esztéta. De csak 48 év adatott meg neki ezen a világon – éppen annyi idős volt halálakor, mint most én. Önkezével vetett véget az életének, de nem azért, mintha megunta volna az életet magát. Hanem azért, mert ő is a könyvek, az írás embere volt, akárcsak e sorok írója. Csak éppen egy olyan korban élt, amikor a könyveket és a könyvek szerelmeseit is tűzre vetették az egykönyvű emberek. Akiktől, mint Aquinói Tamás írta, óvakodjunk. Benjamin a nácik elől előbb Franciaországba menekült, majd annak összeomlása után a Pireneusokon át akart Spanyolország érintésével Portugáliába menni, hogy onnan hajót fogjon Amerikába. A hegyeken sikeresen át is gyalogolt. De a másik oldalon sajnos a spanyol csendőrök elkapták és vissza akarták toloncolni. Zsidóként halálos ítéletet jelentett volna számára, ha a Gestapo kezébe kerül – így inkább morfin tablettákkal átsegítette magát a túlvilágra. A sors iróniája, hogy másnap a csoport tagjait végül mégis továbbengedték Lisszabonba. Milyen tragikus vég – milyen befejezetlen élet. Mennyi beteljesületlen ígéret, mennyi kimondatlan vágy, mennyi elfojtott sóhajtás lakozik az emberi szívben, amikor átlépi azt a bizonyos kaput. Még akkor is, amikor már élete őszén hajtja álomra a fejét – akkor pedig főleg, amikor élete delén kell búcsút intenie a világnak. Benjamin rövid életében annyi remekművet írt, mint más egy hosszú élet alatt sem. Hihetetlen érzékenységgel reagált kora kultúrájának minden kollektív rezdülésére. Írásai nagyrészt ma is aktuálisak. „A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában” (1935) című esszéjében például arról ír, miként változik meg a művészet, az esztétika szerepe a modern technológia korában. Szerinte a műalkotásokból a sokszorosíthatóság korában elveszik az „aura” – ami az egyediségét, az itt-és-most-ságát biztosítja. Felismerte az új kifejezési formákban, mint amilyen a fotó és a film, azt a kétélű fegyvert, ami nem csak a tömegkultúrát, de a politikát és gyökeresen át fogja alakítani. Felismerte a veszélyt, hogy a totalitárus mozgalmak miként csinálnak a politikából a tömegeket kifinomultan manipuáló látványos cirkuszt. És hogy ez szükségszerűen vezet a háborúhoz, ami az emberiség megsemmisítését teszi esztitikai élvezetté a tömegek számára. És ő még nem is látta előre azt, hogy a „sokszorosítás” milyen hihetetlen lendületet vesz manapság a digitális kommunikációs technológiák, tömegbefolyásoló algoritmusok és a mesterséges intelligencia által. A deep fake, az álhírgyártó trollfrarmok, a virális hazugságok igazság-utáni korában. Manapság már egyénre szabott figyelem-buborékokban ül az ember, nem olyan kollektív delejezés hatása alatt, mint anno a Leni Riefenstahl filmjeit nézők a moziban. De az eredmény nagyjából ugyanaz: fasizmus, csak éppen 2.0. Benjamin a megbabonázó, bénító, áhítatba, gondolkodás nélküli kollektív eufóriába ejtő fasiszta esztétikával szembeszegezi a cselekvésre és kritikus gondolkodásra hívó művészetet. Alkotásokat, amik felébresztik a lelkiismeretünket, és nem elaltatják azt. Közösséget formálnak, nem pedig feloldanak valamiféle arctalan, egyakaratú masszává. Nem hitt abban, hogy a történelem menetelés a haladás irányába. A forradalmat nem a történelem valamiféle előre rohanó mozdonyaként fogta fel, hanem inkább vészfékként, amit ezen a mozdonyon meghúznak. A történelem attól lesz értelmes, hogy a legyőzöttek, az áldozatok, az elnémítottak emléke felé fordulunk. „Az emberek történelmének értelme csak akkor mutatkozik meg, ha emlékezünk azokra, akiknek az élete hiábavalóan múlt el,” írta.