11 évvel ezelőtt, 2014. július 17-én lőtték le az orosz szeparatisták a Malaysia Airlines MH17-es, Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó járatát (a képen a roncsok). A fedélzeten több szakember is utazott, akik a melbourne-i Nemzetközi AIDS Konferenciára tartottak – de soha nem érkeztek meg. Nem sokon múlt, hogy én is köztük legyek. Néhány nappal korábban megkértünk egy utazási ügynököt, hogy szerezzen nekünk jegyet július 17-re. „Sajnos” már csak 18-ára volt hely. Egy nappal a tragédia után ültünk repülőre Melbourne felé – ez lett a szerencsénk. Az élet néha hajszálon függ. És még csak azt sem mondhatnám, hogy „hibás” döntéseken múlik – gyakran épp az éli túl, aki „hibázik”, aki késik, aki lemarad. Az egyik legnagyobb mítosz, hogy ez egy igazságos világ, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Hát nem. Van, aki megérkezik – és van, aki soha. Van, akinek van otthona – és van, akinek nincs. Van, aki békében él – és van, aki háborúban. Van, aki nyomorban, más gazdagságban. Van, akinek megadatott a szülői gondoskodás – és van, akinek nem. Van, aki jó társra lel – és van, aki csak sóvárog utána. Ebből számomra nem az következik, hogy semminek nincs értelme. Hanem az, hogy ebben a kiszámíthatatlan, kaotikus világban a túl könnyű ítélkezés helyett több együttérzésre és szolidaritásra van szükség.