Közel 400 vidéki egységet, mintegy 1,2 milliárdos összeggel támogattak meg a kocsmaprogram keretében – tudhattuk meg a 24.hu közérdekű adatkéréséből. Az szép, nem? Az országban, ahol a becslések szerint minden évben mintegy 10 ezer ember hal meg az alkohollal összefüggésben. Ahol a több százezer problémás ivónak mindössze töredéke jut segítséghez. Ahol százmilliárdokban lehet mérni azt a kárt, amit a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt kiesett munkaidő, egészségügyi költségek, balesetek, erőszakos cselekmények jelentenek. Ahol 400 ezerre becslik azon gyermekek számát, akiknek a szülei problémás ivók. Mennyi mindenre lehetett volna fordítani ezt a pénzt: a háziorvosok, szociális munkások és védőnök addiktológiai továbbképzésére, mobil addiktológiai megkereső-programokra, iskolai egészségfejlesztésre vagy éppen tanodákra, valódi kulturális műhelyekre. De nem: nekünk kocsmaprogram jutott. És miért is? „A kiskocsma mindig is a falu lelke, turisztikai, vendéglátói, vagy éppen kulturális találkozási pont” – mondta erről Nagy Márton alkohol-népszerűsítésügyi miniszter. Na ja. Gyermekkoromban mindkét nagyapám buzgó látogatója volt a faluban csak Hatcsöcsűnek csúfolt „kulturális” intézménynek. Néha engem is elvittek „fagyizás” címszó alatt, hogy közben ledobjanak pár sört vagy felest a haverokkal. Soha nem felejtem el azt a hatást, amit rám gyakorolt ez a „kulturális találkozási pont”: a penetráns dohány- és cefreszag, amit még a fagyi édeskés illata se tudott semlegesíteni. Az üveges tekintetek. A néha motyogásba fulladó, összefüggéstelen részeg párbeszédek, kötözködésbe forduló kakaskodás. Hát nem tudom, de nekem sokminden eszembe jut erről, de pont az a szó, hogy „kultúra”, nem igazán…