A zene jóval ősibb kommunikációs forma, mint a beszéd. A testünkből fakad, és megelőzi a tudatos gondolkodást is. Az emberi élet zenével kezdődik. Az anyai szív dobogásának ritmusára ébredünk öntudatra. Ráhangolódunk erre a mikrokozmikus ritmusra. Ezen keresztül kapcsolódunk először a saját testünkhöz és a Másik testéhez. És a vágy az összhang, a ritmus, a kapcsolódás iránt ekkor bevésődik, rögzül, és egész életünket végigkíséri. Minden valamirevaló, igazán értékes zene ezt a vágyat próbálja kifejezésre juttatni. És persze a disszonanciát, a fájdalmat, amit a ritmus elvesztése, a sikertelen kapcsolódás jelent. Mert a zene nem feltétlenül csak harmónia és összhang. Az életből fakad, és az élet gyakran diszharmonikus és befejezetlen. Szavak maradnak kimondatlanul. Vágyak megéletlenül. Emberi kapcsolatok félig kész torzói kísérik az utunkat a halálig. És amikor meghalunk, akkor mindez, a kimondatlan szavak, a megéletlen vágyak, a torzóban maradt emberi kapcsolatok velünk mennek a halálba. Teljességre, befejezettségre vágyunk – de nem kapjuk meg. Az élet nem erről szól. Ezt nehéz elfogadni. A zenében megélhetjük, ha csak egy pillanatra is, azt a teljességet és befejezettséget is, amit az életben nem kapunk meg. Két hang közötti szünetben ott sűrűsödhet minden sóvárgásunk a valódi kapcsolódás iránt. Törékeny, múlandó kis bogarak, ahogy rajzanak a lámpa fénye körül. (note to myself)