Naomi, ma sokat gondoltam rád. Ma olvastam el a Lancet folyóiratban rólad készült emlékcikket, és engem is elragadtak az emlékek. Amikor megismertelek, lenyűgözött a felkészültséged, a tudásod, de leginkább az egész megjelenésedből sugárzó kedvesség és báj, amivel szinte mindenkit le tudtál fegyverezni. Amikor a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Hálózat igazgatójává választottak, azt gondoltam: remek választás, és tök jó lesz majd együtt dolgozni. Hiszen mi, mint filmesek, gyakran dolgoztunk együtt a szervezeteddel. És tényleg jó volt. Fél szavakból is értettük egymást. Nagyon hasonlóan láttuk a világot. Gyűlöltük az igazságtalanságokat, és lelkesedtünk azokért az emberekért, akik annak ellenére is felemelték ellenük a szavukat, hogy a társadalom nemszeretem csoportjaihoz tartoztak. A világ különböző pontjain találkoztunk különféle konferenciákon, és gyakran töltöttük együtt, ugyanazzal a társasággal az estéket különféle éttermekben, klubokban. Ha magamról beszéltem, Te mindig figyelmesen és együttérzően hallgattál meg, akkor is, amikor a rákos megbetegedésemről beszéltem neked. Amiből aztán sikeresen felépültem. Nem számítottam rá, hogy hamarosan fordul a kocka. Amikor utoljára beszéltünk, én már nagyon aggódtam érted. Eltűntél a színpadról, és csak pletykákat lehetett hallani arról, mi van veled. Biztos nehéz volt elmondanod, hogy csontrákot diagnosztizáltak nálad. Visszafogottan úgy fogalmaztál, hogy ez a diagnózis „némileg káoszba fullasztotta” a jövő évi munkaterveidet. És szinte mentegetőztél, amiért a szervezetednek helyettest kell találnia egy időre. Bíztál benne, hogy csak egy időre. Én biztosítottalak róla, hogy mivel én is átestem hasonlókon, nem foglak közhelyekkel traktálni, egyszerűen csak annyit akarok neked elmondani, hogy tudd, szeretlek és nem vagy egyedül. Azt hiszem, ez volt a legtöbb, amit mondhattam. Sajnos ez volt az utolsó beszélgetésünk. Legközelebb már a halálod hírét közölték velem. Alig akartam elhinni. Fiatalon mentél el, megannyi befejezetlen tervvel. Eltűnődöm: vajon ha én mentem volna el előbb a sors valamilyen különleges szeszélyéből, és nem te, vajon te is gondolnál ma rám? Vajon van egy ilyen párhuzamos dimenzió? Nem tudom. De azt tudom, hogy nagyjából annyi ellenőrzésünk van a saját életünk fölött, mint egy szélben hánykolódó falevélnek. Kavargunk a légáramlatok foglyaként, kit felragad, kit a mélybe taszít a vihar. Hiányzol.