A múltkori, krízisről szóló írásom kapcsán sok visszajelzést kaptam. Barátok, ismeretlenek nyíltak meg nekem a saját krízisükkel kapcsolatban, és hogy mennyire magukra ismertek abban, amit és ahogy leírtam. Ami egyrészt nagyon jól esik persze: hiszen megerősítették, hogy az írásomnak volt értelme. Sokan érezték úgy, hogy nincsenek egyedül. Másrészt viszont rémisztő is, hogy milyen sok ember küszködik körülöttünk úgy, hogy mi csak a felszínt látjuk és nem is tudunk róla. Hiszen viseljük a kis szociális maszkjainkat a mindennapokban, amelyek azt hivatottak szavatolni, hogy túléljünk és megfeleljünk a környezetünk elvárásainak. De belül legszívesebben üvöltenénk a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől. Nem tudhatod, hogy az ember, aki elmegy melletted az utcán, aki kiszolgál a boltban, akivel bármi dolgod akad, annak a lelke vajon milyen születő galaxist, mikrokozmoszt vajúdik éppen. Milyen poklot vagy mennyországot épít magának. És ahogy Aiszóposz írta: „A kedvességnek egyetlen, bármilyen apró tette sem vész kárba.” Óhatatlanul elgondolkodtam: mennyire kiváltságos vagyok, hogy nekem van egy erős szociális hálóm. Ami elkap, amikor éppen lehullanék, mint valami megfáradt őszi falevél a szélben. Hogy milyen óriási különbséget jelent, amikor emberek kedvesen odafordulnak hozzád. És még így is piszok nehéz néha nem lehullani. De sok embernek ez nem – ez sem – adatott meg. Gyermekek az ún. „gyermekvédelemben”, amit már tényleg csak idézőjelben lehet annak hívni. Kiszolgáltatottan, elhagyatva, saját magukat hibáztatva. Idősek, krónikus betegséggel küzdők, amputáltak, akik már képtelenek magukat ellátni, és teljesen haszontalannak érzik az életüket. Hajléktalan emberek, akiknek még az sem adatott meg, hogy az otthon biztonságába húzódjanak vissza. LMBTQ fiatalok, akiket a családjuk kitaszított, és akik magukévá tették a bélyeget, amit a társadalom rájuk sütött. Neurodiverz emberek, akik egész életükben megküzdenek a beilleszkedés, a kapcsolódás kudarcával. Egyedül álló szülők, akik folyamatosan küszködnek, hogy a fejük a víz felszíne fölött maradjon, és arra sincs idejük, hogy a saját lelki szükségleteikkel foglalkozzanak. És még folytathatnám a sort. Tudjátok a zsidó misztikában a világ, és benne az emberek, olyanok, mint a törött edények. Tökéletlenségünk, töröttségünk nem valami olyan, amit el tudunk hárítani, mint valami hibát. Azonban azáltal, hogy a saját töröttségünket tudatosítjuk, dolgozunk vele, kaput nyitunk arra, hogy az egész világ töröttségét, sebzettségét gyógyítsuk. Saját töröttségünket más emberekben látjuk tükröződni. Ahogy Leonard Cohen gyönyörűen megfogalmazta: „There is a crack in everything, that’s how the light gets in.” („Mindenben van egy repedés – így szivárog be a fény.”) Kirekesztett, elhagyott, elutasított, összetört szívű, gyászoló, elmagányosodott emberek – ha leültök a tündöklő mélység partjára, ahonnan már nincs tovább – tudjátok, hogy nem vagytok egyedül! ❤ kép: Juan Jose Mayorga