Allan Watts, a 60-as évek egyik legszellemesebb gondolkodója mondta az egyik előadásában, hogy az érzelmeinknek mindig igazuk van. Nem azért, mintha mindig bölcs dolog lenne az érzelmeid által vezérelten cselekedni. Ó nem. Ez egyes esetekben gyakran kimondottan balgaság. Így például ha dühös vagy valakire, akkor nem jó ötlet kimenni az utcára és megverni az illetőt. Mégis, nincs olyan, hogy illegitim módon érzed magad valahogy: minden egyes érzelmednek megvan a létjogosultsága. Valamit jelez. Többnyire valami fontosat. Amit, ha nem veszed tudomásul, ha nem tudatosítod, akkor sokszor nagyon nagy kárt tud okozni. Nem jó ötlet, ha besöpröd a szőnyeg alá a haragodat és a szégyen függönye mögé rejted el, álságos, hamis jószándék maszkját véve magadra. A dühöd megélése, tudomásul vétele önmagában nem bűn. Szerintem ez egy olyan pont, ahol nagyon gyakran félremennek az emberi kapcsolataink, a közösségeink és az egész társadalom. „Egy jó szülő nem érezhet ilyet a gyereke iránt.” „Nem szabadna most szomorúságot éreznem, eltitkolom egy mosollyal.” „Ha elismerem, hogy megbántott, azzal leégetem magam, inkább közömbösséget tettetek.” „Idegenkedem tőle, mert meleg, de inkább valami más indokot találok ki, hogy miért vagyok vele rossz fej.” Én azt gondolom, hogy a problémát soha nem önmagában az érzelmek okozzák, hanem mi, emberek, amikor nem tudunk mit kezdeni velük. Nem tudunk hitelesek lenni. Mert nem találjuk a keskeny mezsgyét, ami az elfojtás és az eluralkodás, az impulzus és a reakció között van, és ahol, Viktor Frankl pszichológus szerint, a szabadságunk rejlik. Sokat kell még tanulnunk. kép: Alexander Cabanel