Tegnap úgy alakult, hogy szemtanúja voltam a napfelkeltének és a naplementének is. Mindkettő lenyűgözőre sikeredett, hihetetlenül gazdag fény- és színjátékot láthatott, aki vette a fáradtságot és felnézett az égre. Csak éppen az emberek nem néztek fel az égre. Lesütött fejjel siettek a dolgukra, tele aggodalmakkal és szorongásokkal. Többségüknek eszébe sem jutott az égre nézni, feltéve ha látta egyáltalán a háztetők között. Elgondolkodtam, hogy ugyanezek az emberek egyébként tele vannak csillapíthatatlan sóvárgásssal, hogy kielégítsék a vizuális ingeréhségüket: pörgetik az instát, komoly pénzeket fizetnek a streaming előfizetésért és imax moziért. De közben vakok és süketek maradunk azokra az ismétlődő drámákra, amikkel a természet bőségesen ellát bennünket. Eltakarjuk az eget, mesterséges fénnyel és zajjal burkoljuk be magunkat ellene. Én is. Te is. Vajon mikor láttad utoljára fényszennyezés nélkül a csillagos eget? Milyen triviális ez. Aggodalmaink és szorongásaink, sóvárgásaink és éhségeink nem függetlenek attól, hogy elveszítettük a kapcsolatot a napfelkeltével, a naplementével, az éggel, a Tejút kifogyhatatlan dimanójával, ami évmilliókig adott távlatokat a gondolkodásunknak és forrást a kreativitásunknak. (note to myself)