Dilige et quod vis fac, avagy szeress és tégy amit akarsz – mondta Ágoston, Hippó püspöke, a keresztény teológia egyik meghatározó atyja. Könnyű félreérteni. Egyfajta felhívásként arra, hogy tedd azt a saját testeddel, vagy akár másokéval, amihez éppen kedved szottyan, a következményekre való tekintet nélkül – csak éppen közben „érezz” szeretetet. Végülis a populáris kultúrából folyamatosan csak a love árad: popslágerekből, reklámokból, filmekből. „Szeretem a drága kocsikat meg a jó kajákat.” „Szeretek szép ruhákban járni.” „Szeretek szexi emberekkel lefeküdni.” Hát ez a szeretet dolog tök egyszerű, nem? Ez a félreértés abból fakad, hogy nem értjük, mi a szeretet. Erich Fromm szépen meghatározta, hogy a szeretet nem pusztán egy passzív érzelem, amibe „beleesünk”, ami csak úgy megtörténik velünk. A szeretetet képesség, ami bennünk van, de fejlesztést igényel. És sajnos, teszem hozzá én, ez a képesség ezernyi módon eltorzul és félremegy már a korai gyermekkorunk óta. Sokszor olyan szinten, hogy nem vagyunk képesek szeretni másokat – de legfőképpen nem saját magunkat. Bármennyire is egoistán viselkedjünk. Thich Nhat Hahn, egy másik világvallás, a buddhizmus képviselője nagyon hasonló következtetésre jut: ha nem tanulunk meg jól szeretni, akkor csak fájdalmat fröcskölünk szét magunk körül. Az igazi szeret: megértés. Jól szeretni nem más, mint jól megérteni a másikat. És megérteni a belső gyermeket magunkban. Ilyen értelemben Ágoston üzenete, hogy szeress, egyébként do whatever the f.. you want, nem is tűnik olyan megengedőnek. Sőt, kimondottan szigorú tanács: hiszen, ahogy Fromm írja, a szeretetet éppen úgy kell megtanulni, mint egy mesterséget vagy művészetet. Hiába vagyunk akár meglett felnőtt emberek, ezt az iskolát a legtöbben még mindig botladozva járjuk.