Vannak azok az éjszakák. Amikor a semmiből felriadsz, és nehezen jön álom újra a szemedre. Mert hirtelen minden rád zúdul. Mintha egy vallatólámpa éles fényében ülnél valami szűk cellában. Bevillannak a mulasztásaid. A közelgő határidők. Az el nem végzett feladatok. Hogy kit kellett volna visszahívni. A kis hétköznapi kudarcok. Hogy loholsz egész nap, még sincs igazán időd semmire és senkire. Hogy egyik szerepedben sem érzed magad elégnek: munkahelyen, szülőként, barátként. Kicsinek érzed magad és elszigeteltnek, rád nehezedik a sötétség súlya. Aztán megszólal benned egy halk hang: lélegezz. Csak lélegezz. És ahogy figyeled, amint beszívod és kilélegzed a levegőt, a dolgok lassan a helyükre kerülnek. Elméd egy felkavart vízű tó: a felszín hullámzik, a mély nyugodt. Bolygatás helyett csak hagynod kell, hogy kitisztuljon és elcsendesedjen magától. (note to myself)