Nemrég volt a leánygyermekek világnapja. Ebből az alkalomból miniszterelnökúr is posztolt: a lánygyermekekben az a legjobb, írta, hogy fenntartás nélkül szeretik az apjukat. Nos, egy kétéves kislány apukájaként még nincs annyi tapasztalatom, mint neki. De én ezt fordítva látom: egy apa feladata az, hogy fenntartás nélkül szeresse a lányát. Bármi történjék is. És ha ebben a szerepében kudarcot vall, akkor ne várja el a lánya feltétlen szeretetét. Én úgy gondolom, hogy apa – szülő – nem attól lesz az ember, hogy gyereke születik. Gyereket csinálni bármelyik hülye tud. Apává az ember úgy válik, hogy megtapasztalja az apai felelősségvállalást, az apai szeretetet és gondoskodást. Az érzelmeknek azon széles skáláját az aggodalmaktól egészen a büszkeségig, amit ez jelent. Az enyém például most kezdi a bölcsit. Érzelmi hullámvasút szülőnek és gyereknek egyaránt. Ez is egy fontos mérföldkő a szülővé válásban: megfogni a kezét, jelen lenni, amikor kell – és elengedni a kezét, amikor az kell. És felismerni a kettő között a különbséget. Ez csak kívülről látszik könnyűnek. (note to myself)