Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel, kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet. Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten, vagy valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan nem vezet visszaút haza. Egy kristálygömb közepét. Egy éjjeli menedékhelyet, ahol épp agyonütnek valakit. Ismerje el, hogy reménykedése ostoba volt. Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín, akárcsak ő maga. Szerettem volna vérig sérteni, mert annyi évtizeden keresztül áltatott. Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam, mivel a túlélésben van valami visszataszító. Remegett és sápadt a mobil a kezemben, annyira keményen beszéltem vele. Te rohadt állat! – kiabálta a Hangom, s a szememből közben hulltak az önsajnálat könnyei. Szabadkozott, hogy nem ér rá. Naponta százával érkeznek az enyémhez hasonló segélyhívások hozzá, mondta. És hogy az összeomlás szélén áll maga is. Takács Zsuzsa, A Vak Remény gyöngülése kép: George Frederic Watts, Hope, 1886 (esti versek a drogriporterrel)