Minden nap két gonosz manó ül suttog fülünkbe: a félelem és a tunyaság manója – mondja James Hollis jungiánus pszichológus. Az egyik manó folyamatosan ezt suttogja: „kicsi vagy és jelentéktelen, nem vagy képes rá.” A másik manó, a tunyaság, ezt szajkózza: „dőlj hátra, lazíts, tompítsd el magad, ráérsz még.” Ha mindig erre a két manóra hallgatsz, akkor az biztos recept arra, hogy beleragadj kényszeres, örömtelen kapcsolatokba, viselkedésekbe, szokásokba, élethelyzetekbe. Míg aztán egy nap rájössz, hogy valójában egy másik ember életét élted. Anélkül, hogy valaha is mertél volna igent mondani az életre. Ahogy Oscar Wilde mondja: „az élet a legritkább dolog a világon, hiszen a legtöbb ember csak létezik”. Hogy miért? Mert „a legtöbb ember – más ember.” Hiszen mások életét, gondolatait, szokásait éli, utánozza. Az élet második felében aztán azok, akikbe szorult némi bölcsesség, elkezdenek szortírozni. Kidobálják a szívtelen igazságok szemetét, az életszerűtlen konvenciók kacatjait, a félelem-vezérelte megfelelési kényszerek ballasztját. A lélek alkímistái elválasztják a finomat a durvától, az illúziót az igazságtól, a hamis ént a hitelestől. „Az ember szabadsága ijesztő,” írja Kierkegaard. „A legtöbben inkább lemondanak róla, csak ne kelljen dönteniük önmagukról.” (note to myself) kép: Zdzisław Beksiński