Van egy kínai mondás: aki mást hibáztat a saját sorsáért, arra még hosszú út vár. Aki saját magát hibáztatja, az már félúton jár. És aki senkit sem hibáztat, az megérkezett. Részben értek vele egyet. Mert sokszor az, hogy ráébredünk, hogy nem mi vagyunk hibásak és felelősek azért a rosszért, ami velünk történt, például ha minket bántottak, fontos állomás lehet a fejlődésünk útján. Ahhoz képest, mint amikor magunkat hibáztattuk. Például ha valaki magát hibáztatja, mert a szülei kisgyerekként bántották, az hátrébb jár, mint az, aki már elismerte a szülei felelősségét. Szóval a sorrendet néha fel lehet cserélni. Önmagunk hibáztatása gyakran a legrosszabb, amit tehetünk. Egy pszichiáter egyszer azt mondta: ha a kórházban a betegeim képesek lennének megbocsátani maguknak, akkor a többségük holnap gyógyultan távozhatna. Másrészt tény az, hogy az ember eljuthat idővel egy olyan szintre, amikor már elég távolságban látja azt, ami történt. És képes megérteni az őt bántó embert is: hogy vele mi történt, ő hogyan jutott el odáig. Ez nem jelenti, hogy elfogadja, amit tett, vagy hogy mentesítené a következmények alól – de megérti. És ez a megértés kiveszi a személyes bosszúvágy fullánkját a képletből. Ez az, amikor igazán megszabadul a múlt börtönéből. Van egy másik, francia közmondás: „Tout comprendre, c`est tout pardoner” – mindent megérteni annyit tesz, mint mindent megbocsátani. De vajon ki érthetne meg mindent… (note to myself)