A rendőrség közzétett egy videót, amin elfognak egy férfit, aki egy másik férfit Nagykőrösön elrabolt és rabszolgamunkára kényszerített. Zárójelben: hát ez a rendőrség igazi dolga, az ilyen valódi bűncselekmények felderítése, nem a nyugdíjas fűszívó befőttes üvegeinek méregetése. Zárójel bezárva. Persze a rendőrség ezt sem fogja tudni egymagában megoldani. A hivatalos becslések szerint több, mint 30 ezer (!) ember él jelenleg Magyarországon kvázi rabszolgasorban. Szakértők szerint a valódi szám ennél jóval magasabb. „Csicskaként” dolgoztatva valami tanyán. Kizsákmányolva, megalázva testileg-lelkileg. Köztük nők, gyermekek, magatehetetlen idősek, fogyatékkal élők. Én először Tar Sándor írásaiból értesültem erről a jelenségről. Mikor elolvastam a Mi utcánk című novella-kötetét, még napokig sokkhatása alatt álltam. Hajléktalan emberek, akik szabályos gladiátor-viadalt vívnak az életükért. Emberek, akiket rabszolgaként tartanak vadkeleti tanyákon, ahol a törvény nem érvényesül. Ember az embernek farkasa. Egy olyan rejtett világ tárult fel előttem, aminek még a létezéséről se tudtam: rá kellett döbbennem, hogy vékony jégen járok, a középosztálybeli értelmiségi létezés vékony jegén. És odalent, a jég alatt hihetetlen szub-szahari állapotok és középkori sötétség. Az, amit felvilágosodásnak hívunk, valójában éppen hogy csak meglegyintette a magyar társadalom felszínét – az emberek többsége számára legfeljebb csalóka délibábokat rajzol. És odalent, a mélységben élők körében, még a fény koncepciója sem igazán értelmezhető. Nem lehet igaz, hogy ez valóság, gondoltam. Ez biztos csak fikció. Aztán szép lassan elkezdtem utánaolvasni a dolgoknak. És rá kellett jönnöm, hogy ez nem fikció. Ez a valóság. Emberek – gyerekek! – százezrei számára a hétköznapi valóság leginkább arra hasonlít, mintha egy szürreális horrorfilmbe kerültél volna. És akkor még ott vannak további milliók, akik nem rabszolgák, de eltűrik és normalizálják a rabszolgaságot, a bántalmazást. Nem teljesen a peremen élnek, akik még küszködnek a tisztes szegénységben – de mégis, ki vannak szolgáltatva hivatali önkénynek, a helyi földesúrnak, és persze a nyomor rémképének. Csodálkozunk rajta, hogy amíg a magyar vidék jelentős részén olyan feudális viszonyok uralkodnak, amelyek nem sokban különböznek az Illyés Gyula és a többi népi író által dokumentált két világháború közötti állapotoktól, addig az országunk ott tart, ahol? Hogy az iskolázatlanság lett a valódi választóvonal a politikai preferenciák terén? Hogy az egybites buta propaganda hazugságai annyira működnek? A magyar népesség több, mint egyharmada reménytelenül leszakadt. A nyomortól való félelmén keresztül, a kilátástalanságán keresztül taszították függőségbe. Nem tekinthető a politikai közösség – a nemzet – autonóm részének. És ezért elsősorban nem ő a felelős: ez nem az ő egyéni jellemhibája, nem ő érdemel megvetést és lenézést. Hanem az a rendszer, ami tudatosan tartja őket sötétségben és kiszolgáltatottságban. Lehet itt bármilyen politikai színű és szintű változás, amíg ezzel nem kezdünk valamit, addig homokra épített kártyavár minden demokratikus átalakulás. kép: Till Attila, Csicska c. film