Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2025-10-29

„Nem” – ezt a szót hallom a leggyakrabban a kislányomtól mostanában. Eljött a rettegett „dackorszak”. A „terrible two”, ahogy az angol mondja. Amikor a gyerekek mindig ellenkeznek, dührohamokat kapnak és kikészítik a szüleiket. Ezzel a korszakkal kapcsolatban is egy csomó mítosz él a köztudatban, amivel riasztgatják a szülőket. Például az, hogy a dackorszak csak a mai „libsi” nevelési elvek mellékhatása. Hogy a túlzott engedékenység miatt van, és hogy „kis szörnyetegeket” nevelünk, akik hisztivel manipulálják a szüleiket. És hogy szigorú fegyelmezéssel ezt is meg lehet oldani. Hát nem. Valójában amit dackorszaknak nevezünk, az egy gyermek pszichoszociális fejlődésének fontos fázisa. Aminek szerves és természetes részét képezi az ellenkezés. Mert ezen az ellenkezésen keresztül kezdi meghatározni a gyerek saját magát, mint különálló egyént. „Én” – ez egy másik olyan szó, amit mostanában egyre gyakrabban hallok a kislányomtól. Korábban mindig egyes szám harmadik személyben hivatkozott magára – most már egyre gyakrabban egyes szám első személyben. Erikson a híres skáláján ezt a korszakot az autonómia és a szégyen/kétely szakaszának nevezte. A gyerekek felfedezik az ént és annak határait. A saját akaratukat. Kísérleteznek azzal, hogy milyen következményei vannak a döntéseiknek. Tesztelik az önállóságukat – hol kezdődik a szülő és hol végződök én. Ez nem egy kóros állapot, hanem egészséges fejlődési szakasz. A gyerek nem egy hisztis manipulátor, hanem éppen egy borzasztó fontos változáson megy át az idegrendszere. Egyre intenzívebb érzelmeket tapasztal meg anélkül, hogy rendelkezne a megfelelő neurológiai és pszichológiai eszköztárral ahhoz, hogy ezeket feldolgozza, menedzselje. Persze a szülőnek sem mindig könnyű időszak. Különösen, ha éppen egybeesik a bölcsibe való beszoktatással, mint nálunk. „Ne aggódjon, apuka, soha nem a gyerekkel van a baj, hanem a szülővel,” válaszolta a bölcsis néni pár hónapja arra a kérdésemre, hogyan lehet felkészíteni a gyereket a bölcsire. És tényleg. A szülőnek ez az időszak éppen ennyire kihívásokkal terhes: mi is tanuljuk, hogy hol az a pont, ahol elengedheted a gyereked kezét. Nyugodtnak maradni, megnevezni a gyerek érzését, rendszerességet, következetes határokat szabni, ezek között választási lehetőséget biztosítani, pozitív megerősítést adni megszégyenítés helyett – ezek most a feladatok. Apaként most ismerkedem azokkal a helyzetekkel is, amikor apa nem kell, csak anya. Nem könnyű. Szerencsére felnőttként jó esetben már rendelkezel azzal fejlett neurocortexel, amivel a gyereked még nem. De azért én úgy érzem, félrevezető ez az egész „dackorszak” meg „terrible two” elnevezés: nem ezek dominálják ezt az időszakot. Apaként én úgy élem meg, hogy a lányommal való kapcsolatom fénysebességgel fejlődik. Egyre komplexebb érzelmeket fejez ki, egyre nő a szókincse, egyre összetettebb mondatokat mond és egyre jobb játékokat tudunk játszani. És közben hihetetlenül cuki, vicces és szórakoztató tud lenni. ☺️ (note to myself)
 |  Péter Sárosi
„Nem” – ezt a szót hallom a leggyakrabban a kislányomtól mostanában. Eljött a rettegett „dackorszak”. A „terrible two”, ahogy az angol mondja. Amikor a gyerekek mindig ellenkeznek, dührohamokat kapnak és kikészítik a szüleiket. Ezzel a korszakkal kapcsolatban is egy csomó mítosz él a köztudatban, amivel riasztgatják a szülőket. Például az, hogy a dackorszak csak a mai „libsi” nevelési elvek mellékhatása. Hogy a túlzott engedékenység miatt van, és hogy „kis szörnyetegeket” nevelünk, akik hisztivel manipulálják a szüleiket. És hogy szigorú fegyelmezéssel ezt is meg lehet oldani. Hát nem. Valójában amit dackorszaknak nevezünk, az egy gyermek pszichoszociális fejlődésének fontos fázisa. Aminek szerves és természetes részét képezi az ellenkezés. Mert ezen az ellenkezésen keresztül kezdi meghatározni a gyerek saját magát, mint különálló egyént. „Én” – ez egy másik olyan szó, amit mostanában egyre gyakrabban hallok a kislányomtól. Korábban mindig egyes szám harmadik személyben hivatkozott magára – most már egyre gyakrabban egyes szám első személyben. Erikson a híres skáláján ezt a korszakot az autonómia és a szégyen/kétely szakaszának nevezte. A gyerekek felfedezik az ént és annak határait. A saját akaratukat. Kísérleteznek azzal, hogy milyen következményei vannak a döntéseiknek. Tesztelik az önállóságukat – hol kezdődik a szülő és hol végződök én. Ez nem egy kóros állapot, hanem egészséges fejlődési szakasz. A gyerek nem egy hisztis manipulátor, hanem éppen egy borzasztó fontos változáson megy át az idegrendszere. Egyre intenzívebb érzelmeket tapasztal meg anélkül, hogy rendelkezne a megfelelő neurológiai és pszichológiai eszköztárral ahhoz, hogy ezeket feldolgozza, menedzselje. Persze a szülőnek sem mindig könnyű időszak. Különösen, ha éppen egybeesik a bölcsibe való beszoktatással, mint nálunk. „Ne aggódjon, apuka, soha nem a gyerekkel van a baj, hanem a szülővel,” válaszolta a bölcsis néni pár hónapja arra a kérdésemre, hogyan lehet felkészíteni a gyereket a bölcsire. És tényleg. A szülőnek ez az időszak éppen ennyire kihívásokkal terhes: mi is tanuljuk, hogy hol az a pont, ahol elengedheted a gyereked kezét. Nyugodtnak maradni, megnevezni a gyerek érzését, rendszerességet, következetes határokat szabni, ezek között választási lehetőséget biztosítani, pozitív megerősítést adni megszégyenítés helyett – ezek most a feladatok. Apaként most ismerkedem azokkal a helyzetekkel is, amikor apa nem kell, csak anya. Nem könnyű. Szerencsére felnőttként jó esetben már rendelkezel azzal fejlett neurocortexel, amivel a gyereked még nem. De azért én úgy érzem, félrevezető ez az egész „dackorszak” meg „terrible two” elnevezés: nem ezek dominálják ezt az időszakot. Apaként én úgy élem meg, hogy a lányommal való kapcsolatom fénysebességgel fejlődik. Egyre komplexebb érzelmeket fejez ki, egyre nő a szókincse, egyre összetettebb mondatokat mond és egyre jobb játékokat tudunk játszani. És közben hihetetlenül cuki, vicces és szórakoztató tud lenni. ☺️ (note to myself)

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©