Emlékszel? Gyermekkorodban arról álmodoztál, hogy milyen jó lesz majd felnőttnek. Hogy azt csinálhatsz, amit csak akarsz. Szabad lehetsz: annyi csokit ehetsz, amennyi beléd fér. Akkor fekhetsz le, amikor kedved tartja. Játszhatsz, amennyit akarsz. Aztán felnőtt lettél. „Börtönöd” ajtaja kitárult: a szülői, tanári felügyelet megszűnt. De rád zárult egy másik, sokkal rafináltabb börtön. A mindennapi valóság börtöne. Falai átlátszók, rácsai láthatatlanok. Nem igényelnek börtönőrt – a te börtönőröd leginkább belülről dirigál. Elvárásokon, normákon keresztül, amelyek a húsoddá, véreddé váltak. Belehuzalozódtak az idegrostjaidba. Tényleg ehetnél annyit csokit, amennyit akarsz – de aggódsz az alakod miatt. Mi lesz, ha kövérnek gondolnak az emberek? Akkor mehetsz aludni, amikor akarsz. De mivel másnap reggel dolgozol, inkább legfekszel korán. És hát igen, a munka. Ami átitatja az életedet. Rutinok, időbeosztások, technológiák, keretek, határidők, jelentések. Ezek az új cellád falai. Sokkal hatékonyabbak, mint bármilyen külső kényszer. Te magad korlátozod magadat. Nem kényszerít senki, hogy dolgozz: elsősorban a saját álmaid és ambícióid. Amelyek megvalósítása újabb és újabb kielégítetlen szükségleteket, vágyakat és ambíciókat szül. Akarsz lenni Valaki. Valaki, akire felnézhetsz. Szerepek, kötelességek, identitások bonyolult hálója szövi át az életed. Minden színpadon maximumot akarsz nyújtani, de egyiken sem sikerül. Annyit játszhatnál, amennyit akarsz: mégis, a gyermekkor alkímiája és mágiája mintha kiveszett volna belőled. Gyakran nem tudsz mit kezdeni a szabadidőddel sem. Már nem is emlékszel, milyen volt az, amikor akár egyetlen falevéllel vagy ággal is el tudtál játszani és a fantáziád szárnyakat adott neked. Világokat képzeltél bele a felhők fodraiba – és egész civilizációk virágoztak és buktak el egyetlen vasárnap délután, mikor az eső kopogását hallgattad az ablakon. Milyen kevés kellett akkor neked a szárnyaló örömhöz! De ma már komoly ember lettél: lenézed a játékot, a szárnyaid lenyesve. A végtelen ismétlődés elgondolkodtat: vajon van-e egyáltalán valódi változás? Vagy mindig minden ugyanaz? Nem maradt rá időm – kerül rá egy csomó barátságod sírfeliratára. Úgy érzed, hogy nem élsz igazán, csak létezel. Ismétlődő gépies rutinokból áll az életed. Szabad vagy – de az idődet, a testedet, a gondolataidat valójában gyakran vállalatok irányítják az optimális profit nevében. Kihasználják a vágyadat, hogy tartozz valahová, hogy kitűnj a tömegből, hogy szexi és vonzó legyél, hogy kapcsolatokat építs, hogy biztonságban légy. Valójában a hiányt adják el neked. Fogoly vagy – aki nem tudja, hogy fogoly. Nincs kijárata a börtönnek, mert nem tudod, hogy benne vagy. Próbálsz néha lázadni. Feszegeted láthatatlan börtönöd falait. Menekülő útvonalakat hagysz. Hobbikat találsz. Könyvekben, sorozatokban, fantáziavilágokban, társasjátékokban merülsz el, hogy addig is kikerülj az idegőrlő rutinokból. Egzotikus helyekre utazol. Extrém sportokat űzöl. Adrenalinnal töltöd fel magad. Fura szexuális szokásoknak hódolsz. Drogok eksztázisát keresed. Vagy ezek kombinációja, vérmérsékleted szerint. Ezek a tevékenységek ideiglenesen megadják neked a flow-állapotot: de utána a visszatérés a rutinba lehangoló. És olyan is van, amikor a menekülési útvonalaid újabb börtönné válnak, függőségek, káros szokások, rossz kapcsolatok formájában. Ezerféleképpen hajszolod az örömet, és mégis, kipereg az ujjaid közül, mint a futóhomok. Szomjazod és éhezed a „szabad” időt, de mégsem tudsz vele igazán mit kezdeni. Néha eltűnődsz: milyen jó lenne gyermekké válni újra. Megtalálni a kulcsot az elvesztett csodához. Mit meg adnál az önfeledt játékhoz fűződő egykori kapcsolat helyreállításáért. Ezzel bezárul a kör. Az egykor vágya tárgyát benned kereső gyermek sóvárgásod tárgyává válik. De a sóvárgás terméketlen, nem lehetsz újra gyermek. Amit tehetsz, hogy elindulhatsz a valódi felnőtté válás útján. Láthatatlan börtönöd falait láthatóvá teszed. Rájössz, hogy a kulcs, amit odakint kerestél, mindvégig a zsebedben volt. Elkezdődhet az, amit Jung az élet második felének hívott. A rutinok felfejtése, a vágyak mögé nézés, irányváltás a külső sikertől a belső teljesség felé. És mosolyt csalsz a benned élő belső gyermek arcára.