Gyakran felmerül a személyes felelősségvállalás kérdése. És hogy vannak emberek, akik bizonyos diagnózisokat, identitásokat magukra húzva, azokat védőpajzsként használva nem haladnak semerre. „Én függő vagyok, a függők piálnak, ez van.” „Diagnosztizáltak ADHD-val/bipoláris személyiségzavarral stb., ne csodálkozz, hogy így viselkedem veled.” „Én trauma áldozata vagyok, ezért nem megy ez nekem.” Bizonyára vannak ilyen esetek (is). De ha valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem kell megértenie azt az utat, amit bejárt, és nem kell dolgoznia magán, elég „csak a jövőbe nézni” és nem „picsogni” a múlton – az téved. Az is téved, aki azt gondolja, hogy akkor, ha túl sokat foglalkozunk a környezetünk, a családunk és a társadalom szerepével és felelősségével abban, hogy ilyen „elfuserált” alakok lettünk, akkor az oda vezet, hogy nem fogunk felelősséget vállalni saját magunkért és a tetteinkért. Én ezt nem így látom. Én úgy látom, gyakran éppen az a probléma, ha „elfuserált” alaknak tartod magad és magadra húzol valami diagnózist, beskatulyázod magad anélkül, hogy megértenéd, ez honnan jön – honnan jössz. És itt most nem csak a génekről beszélek: szerintem a gének soha nem magyarázzák önmagukban, hogy valaki nem találja a helyét. Ha nem érted meg, hogy azok a történetek, amiket saját magadról mesélsz magadnak, honnan erednek. Nem csak azt kell megértened, hogy valami rossz történt veled – mert nem is feltétlenül erről van szó. Lehet, hogy valami jó nem történt meg veled. A lényeg, hogy megértsd, hogy a működésed hogyan torzult, a kapcsolódási kísérleteid hol mennek félre. Mik azok a belső szükségleteid, amikre nem tanultál meg igent mondani – és ezek hogyan befolyásolják, hogy nem tudsz nemet mondani egy csomó káros dologra az életben. Mert ahogy Camus is írja: bizonyos emberek hihetetlen energiát fordítanak pusztán arra, hogy normálisnak látszanak. Ha nem érted, mi történt veled, akkor szégyelled magad. A szégyen pedig – az egészséges bűntudattal szemben – arról szól, hogy szégyelled, aki, ami vagy, és ez nem ösztönöz pozitív változásra. Ellenben ha jobban megismered önmagad, a saját játszmáidat, a saját szerepeidet és maszkjaidat, a saját drámáidat, és hogy ezek önvédelmi mechanizmusok – akkor az nem kevesebb, hanem több személyes felelősségvállalással is jár. Ha azt a történetet kezded mesélni magadnak, hogy te egy jó ember vagy, akivel történtek rossz dolgok, de akit nem határoznak meg a rossz dolgok, és aki képes a változásra – akkor tudsz változni. „A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni,” mondta Carl Rogers. Megszívlelendő tanács. kép: Jan Matejko Ha fontosak Neked a Drogriporter posztjai, kérlek, a lájkolás és megosztás mellett légy Te is támogatónk – a támogatók ingyen bejöhetnek a rendezvényeinkre és megkapják az összes korábbi Szabadegyetem videólinkjét is! ❤