A Z-generáció nem érzi jól magát a bőrében – olvasom a Telex összefoglalóját. No shit, merült fel bennem, vajon melyik generáció érezte túl jól magát fiatalon a bőrében? Vajon mi, az X-generáció jól éreztük magunkat a 90-es években tinédzserként, amikor telehánytuk a WC-t miután pogóztunk egyet a Nirvánára, és kudarchalmazként kuporodtunk a hideg padlóra? És a boomerek a 60-as években, amikor a Beatles-re ugráltak és visítoztak, miközben a szüleik halálra rémülten nézték őket, mintha valami UFO-kat hoztak volna a világra? Welcome to the club, genZkéim! De azért mégis, a második gondolatom meg ez volt: milyen érdekes is ez, hogy a „mai fiataloknak” sokkal nagyobb tudatosságuk van a mentális egészség terén, sokkal inkább rendelkeznek a nyelvi eszközökkel, hogy kifejezzék magukat, könnyebben hozzáférnek információkhoz, sokkal nyitottabb társadalomban élnek, ha éppen neurodivergensként, szexuálisan vagy nemileg vagy másként kilógnak a sorból. És mégis, összességében véve többet szoronganak és gyakrabban depressziósak, mint mi voltunk, akik még egy sokkal poroszosabb világban, analóg információs sivatagban nőttünk fel. Ahol a felnőttek éppen olyan eszköztelenek voltak a másság kifejezésére, mint mi magunk, és a traumáról az se tudták, eszik-e vagy isszák. Na persze, tegyük hozzá, hogy Magyarországon élünk, ahol még mindig poroszos világban élünk. Ha a fiatalok túlnyomó többségét nézzük, akkor valószínűleg sem a családban, sem az iskolában nem kapják meg azt a nyitottságot, együttérzést és figyelmet, amiről ma már nagyvárosi értelmiségi körökben szinte közhelynek számít, mennyire fontos a mentális egészséghez. De a durva az, hogy a nagyvárosokban, az urbánus és liberális szülők gyermekei sem mindig érzik sokkal jobban magukat a bőrükben. Miért? Nem azért, mert velük van baj. Nem született még egy selejtes generáció sem. A gond velünk van. Mármint velem meg veled, kedves olvasó, amennyiben Te is a korábbi generációkhoz tartozol esetleg. Pontosabban nem velünk, hanem a világgal van a baj, amit építettünk, építünk. Egy világgal, ahol az egyéni teljesítmény került az oltárra. És mi leborulva imádjuk. „Légy tökéletes” – ezt sugallja minden. Cselekedj. Légy egyéniség. Valósítsd meg magad. Ez árad mindenhonnan. Reklámokból. Filmekből. Közösségi média influencerek fotóiból. Egy olyan világban élünk, ahol minden is most kell. Azonnali kielégülés. Késleltetés nélküli siker. Egy kattintásra ott az orgazmus. Ki se kell lépned az ajtón. Azok a digitális kommunikációs eszközök, amik elvileg kinyitni hivatottak a világot, gyakran bezárnak egy büdös, izzadtságszagú szobába egy szelet pizza, egy testképzavar meg egy villódzó kék képernyő mellé. De ne fogjunk rá mindent az okostelefonra. Vagy a klímaszorongásra. Az túl egyszerű lenne. Része ez is. De többről szól ez, mint a képernyőkről és a gyors információról. Sokat többet nyomunk rá a fiatal generációra: ezernyi megfelelési kényszert. Választhatnak egy csomó identitás közül – de úgy érzik, nincs egy olyan történetük saját magukról, amihez igazán ragaszkodhatnának. Óriási a kortárs nyomás: a közösségi médián baromi könnyen keletkezhet az a benyomásuk, hogy mindenki tök boldog, csak ők vannak elfuserálva. És manapság a lázadás gyakran éppen az, ha a középső ujjadat mutatod az egész teljesítménykészeres világnak. Ami folyamatosan azt tolja a képedbe, hogy nem vagy elég. És persze ezt nyomják rá a szülők is a gyerekeikre. Az én kis Benjáminom vagy Sárikám a világ közepe, én majd mindent megadok neki, amit anyámék csesztek megadni nekem. Belefektetem minden reményem, minden halva született álmom. Majd ő. Eljáratom kismillió edzésre, szakkörre, felkészítő tanfolyamra. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor unatkozva hallgatta egy gyerek az eső kopogását az ablakon egy lusta vasárnap délután? El van foglalva azzal, hogy megvalósítsa a szülei meg nem élt életét. „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete,” mondta Jung. Hú de igaza volt. Lehet, hogy a „mai fiataloknak” gyakran a leginkább csak arra van szükségük, hogy hagyjuk őket – lenni. Hogy megöleljük őket: nem kell másnak lenned, hogy elfogadjanak. Elég vagy.