A magyar népléleknek (és ebben sajnos nem egyedülálló a világon) van egy gusztustalan vonása. Ha bárki bármilyen sérülékenységet árul el, vagy derül ki róla, hogy hibázott, esetleg a társadalom konvencióiba bele nem férő, vitatható döntést hozott – akkor rögtön megalakulnak a „közösségi” média rögtönítélő bíróságai. Önjelölt ügyészekkel, bírókkal és végrehajtókkal – illetve olyanokkal, akik mindezek is egyben. „Mindek ment oda” – azt a „népi bölcsességet” kezdik el harsogni. Csámcsogva, hersegve szívják a bulvármédiából a piszkos kis részleteket. Végre lehet dobálni a sarat. Ők mindig is utálták. Ők mindig is tudták. Felemelt mutatóujjal boncolgatják az illető tetteit úgy, hogy egyébként fogalmuk sincs róla, hogy honnan jött, hogy milyen utat tett meg, hogy milyen titkokat, fájdalmakat rejteget a lelke mélyén. „Nehogy már szentté avassátok” – dorongolják le, aki esetleg bármilyen együttérzést, szolidaritást kívánna nyilvánítani. Esetleg felháborodását fejezi ki, ha valami rossz, igazságtalan dolog történt vele. Az illegális szerek használatával különösen így van ez. Ami a magyar társadalom nagy része szemében nem csak hogy különösen megbélyegzett tevékenység, de ráadásul még kriminalizálva is van. Ha valakiről kiderül, hogy illegális szert használt, és ezért a hatóságok meghurcolják, akkor sajnos a magyar nép jelentős része ennek tapsol. Ugyanolyan vásári mulatság lesz belőle, mint régen, amikor a pellengérre állították a bűnösöket, hogy ott a nép fia és lánya szabadon kiélje rajtuk az alantas indulatait. „Nem kellett vóna drogozni,” gagyog s ragyog. „A törvényt be kell tartani,” tárja szét kárörvendve, színpadiasan a karját. Mintha ne tudnánk a történelemből, hogy a legnagyobb disznóságok mindig törvényesek voltak. Vagy mintha egyébként egy bizonyos, valóban kockázatos cselekedettel kapcsolatban, amivel egyébként az illető senki másnak nem ártott, ne lenne más eszköze az államnak, csak és kizárólag a „végső eszköznek” (ultima ratio) tekintett büntetőjog. Mintha egyébként ne lenne borzasztó képmutatás ez az egész egy alkoholgőzben dinsztelődő országban. Mintha az, hogy valami egészségtelen, kockázatos, egyben legitimálná azt, hogy valakit börtönnel fenyegessenek érte. Mintha megszégyenítéssel és megalázással lehetne embereket arra késztetni, hogy egészségesebben, jobban éljenek. Ez az önigazolásról szól valójában: a pelengérre állított celeb pocskondiázásán, mások megszégyenítésén keresztül megerősödik saját normalitásának és erkölcsi magasabbrendűségének tudatában. Különbnek érezheti magát, végre. Ítélkezhet. És mivel ő maga tele van mindenféle frusztrációval, bizonytalansággal, ez kimondottan kéjes élvezettel tölti el – ami, minő iróna, éppen azt a dopaminerg jutalmazórendszert aktiválja az agyában, mint a kokain… És persze akkor itt most ne hozzuk be azt, hogy mindeközben ugyanez a nép mekkora birkatürelemmel viseltetik az iránt, hogy az állam rendszerint csődöt mond a gondoskodó szerepében, jóléti jelleget már nyomokban sem tartalmaz. Hogy rendszerint cserben hagyja a társadalom legelesettebb tagjait, ha bűncselekmény áldozatává válnak: gyermekvédelmi intézetek lakóit például. Hogy ragadozókat hagynak évekig ragadozni, miközben – ne szólj szám, nem fáj fejem – emberek sokasága falaz nekik. És hogy egyébként bizonyos döbrögik talicskával tolják ki a közpénzt, a legtöbbször a törvényesség látszatával. Ez az egész drogellenes háború egyébként, bár a drogok ellen teljesen értelmetlen és eredménytelen, valójában nagyon is jól betölti a funkcióját: segít levezetni az alattvalók frusztrációit és indulatait, becsatornázni azokat nemszeretem kisebbségek irányába, hogy közben a valódi nagy bűnözők, a hatalom bástyái mögött, zavartalanul garázdálkodhassanak. Erről szól ez.