Ma a Napfogyatkozás Egyesület meghívására részt vettem egy kerekasztal beszélgetésben, ami egy izgalmas kérdést jár körül: vajon hogyan lehet feldolgozni a szerelhagyás veszteségét? Nemrég a Drogriporter Szabadegyetemen bemutatott 1,5 ezrelék című darabban mondta el Dávid, aki az alkoholizmusából épült fel, hogy az alkohol olyan számára, mint egy toxikus ex. Akit az ember követ még a közösségi médián, látja, hogy miket posztol, de már nem megszállottan ragaszkodik hozzá, már nem vált ki belőle viharos érzelmeket. Csak elfogadja, mint a múltja részét. És valóban, ez egy jó analógia: a szerekhez való kapcsolat dinamikája nagyon hasonló az emberi kapcsolatok dinamikájához. Vannak emberek, akik egészséges kapcsolatokat alakítanak ki bizonyos szerekkel, mértékletesen isznak vagy szívnak, másoknak viszont teljesen diszfunkcionálissá válik a kapcsolatuk velük. És eljön a fájdalmas szakítás ideje. De maga a szakítás – szerelhagyás – csupán az első lépés. Az embernek utána újra ki kell találnia magát: ki vagyok én nélküle? Mit adott nekem ez a kapcsolat, és mit vett el belőlem? Milyen hiányt töltött ki? Sokszor azért maradunk benne egy rossz kapcsolatban, mert az ad egyfajta biztonságot. Akárcsak a problémás szerhasználat. Hiányt tölt ki és biztonságot kínál. És a hiány jelenlétét ott hagyja maga után – nyomot hagy bennünk, a múlt kísértete ott él bennünk, ahogy a francia filozófus, Derrida mondaná. Ez a hiány egyfajta identitásformáló erő. Dolgozni kell rajta. Ha ez nem történik meg, akkor gyakran előfordul, hogy hiába válik el valaki a problémás párjától, hamarosan belerohan egy ugyanolyan rossz kapcsolatba. Leszokik az ember a heroinról, és aztán meg rááll a piálgatásra, vagy éppen munkafüggő lesz. A függőség mögött mindig valós szükségletek vannak, és ha azt a szükségletet nem tudjuk kielégíteni, akkor nem fogunk tudni felépülni sem. És akkor még ott van a társadalom is. Ami megbélyegzi, kirekeszti a szerhasználókat. Folyamatosan az ömlik rád, hogy „Te bűnös vagy.” „Te veszélyes vagy.” „Veled baj van.” És ezt a szerhasználó internalizálja: „Én egy selejt vagyok.” „Haszontalan vagyok.” „Nem érdemlem meg a segítséget.” „Úgyis bukni fogok.” Az igazi felépülés lényege nem a szerelhagyás. Hanem az, ha ezekből az önkorlátozó hiedelmekből sikerül felépülni. Nem csak az egyéneknek, hanem az egész társadalomnak. Az igazi „toxikus ex” a „nem vagyok elég”, a kollektív megbélyegzés, a szégyen. Folyamatosan bekopog, próbál minket újra maga alá gyűrni, bűvkörébe vonni. Drogellenes háborúkat fűt, elutasítást és kirekesztést kelt, amerre jár. Fel kell épülnünk belőle. szobor: Albert György