Széljegyzetek – 2025-11-14
Ma a Napfogyatkozás Egyesület meghívására részt vettem egy kerekasztal beszélgetésben, ami egy izgalmas kérdést jár körül: vajon hogyan lehet feldolgozni a szerelhagyás veszteségét?
Nemrég a Drogriporter Szabadegyetemen bemutatott 1,5 ezrelék című darabban mondta el Dávid, aki az alkoholizmusából épült fel, hogy az alkohol olyan számára, mint egy toxikus ex. Akit az ember követ még a közösségi médián, látja, hogy miket posztol, de már nem megszállottan ragaszkodik hozzá, már nem vált ki belőle viharos érzelmeket. Csak elfogadja, mint a múltja részét.
És valóban, ez egy jó analógia: a szerekhez való kapcsolat dinamikája nagyon hasonló az emberi kapcsolatok dinamikájához. Vannak emberek, akik egészséges kapcsolatokat alakítanak ki bizonyos szerekkel, mértékletesen isznak vagy szívnak, másoknak viszont teljesen diszfunkcionálissá válik a kapcsolatuk velük. És eljön a fájdalmas szakítás ideje.
De maga a szakítás – szerelhagyás – csupán az első lépés. Az embernek utána újra ki kell találnia magát: ki vagyok én nélküle? Mit adott nekem ez a kapcsolat, és mit vett el belőlem? Milyen hiányt töltött ki?
Sokszor azért maradunk benne egy rossz kapcsolatban, mert az ad egyfajta biztonságot. Akárcsak a problémás szerhasználat. Hiányt tölt ki és biztonságot kínál. És a hiány jelenlétét ott hagyja maga után – nyomot hagy bennünk, a múlt kísértete ott él bennünk, ahogy a francia filozófus, Derrida mondaná. Ez a hiány egyfajta identitásformáló erő. Dolgozni kell rajta.
Ha ez nem történik meg, akkor gyakran előfordul, hogy hiába válik el valaki a problémás párjától, hamarosan belerohan egy ugyanolyan rossz kapcsolatba. Leszokik az ember a heroinról, és aztán meg rááll a piálgatásra, vagy éppen munkafüggő lesz. A függőség mögött mindig valós szükségletek vannak, és ha azt a szükségletet nem tudjuk kielégíteni, akkor nem fogunk tudni felépülni sem.
És akkor még ott van a társadalom is. Ami megbélyegzi, kirekeszti a szerhasználókat.
Folyamatosan az ömlik rád, hogy „Te bűnös vagy.”
„Te veszélyes vagy.”
„Veled baj van.”
És ezt a szerhasználó internalizálja:
„Én egy selejt vagyok.”
„Haszontalan vagyok.”
„Nem érdemlem meg a segítséget.”
„Úgyis bukni fogok.”
Az igazi felépülés lényege nem a szerelhagyás. Hanem az, ha ezekből az önkorlátozó hiedelmekből sikerül felépülni. Nem csak az egyéneknek, hanem az egész társadalomnak. Az igazi „toxikus ex” a „nem vagyok elég”, a kollektív megbélyegzés, a szégyen. Folyamatosan bekopog, próbál minket újra maga alá gyűrni, bűvkörébe vonni. Drogellenes háborúkat fűt, elutasítást és kirekesztést kelt, amerre jár. Fel kell épülnünk belőle.
szobor: Albert György

Ma a Napfogyatkozás Egyesület meghívására részt vettem egy kerekasztal beszélgetésben, ami egy izgalmas kérdést jár körül: vajon hogyan lehet feldolgozni a szerelhagyás veszteségét?
Nemrég a Drogriporter Szabadegyetemen bemutatott 1,5 ezrelék című darabban mondta el Dávid, aki az alkoholizmusából épült fel, hogy az alkohol olyan számára, mint egy toxikus ex. Akit az ember követ még a közösségi médián, látja, hogy miket posztol, de már nem megszállottan ragaszkodik hozzá, már nem vált ki belőle viharos érzelmeket. Csak elfogadja, mint a múltja részét.
És valóban, ez egy jó analógia: a szerekhez való kapcsolat dinamikája nagyon hasonló az emberi kapcsolatok dinamikájához. Vannak emberek, akik egészséges kapcsolatokat alakítanak ki bizonyos szerekkel, mértékletesen isznak vagy szívnak, másoknak viszont teljesen diszfunkcionálissá válik a kapcsolatuk velük. És eljön a fájdalmas szakítás ideje.
De maga a szakítás – szerelhagyás – csupán az első lépés. Az embernek utána újra ki kell találnia magát: ki vagyok én nélküle? Mit adott nekem ez a kapcsolat, és mit vett el belőlem? Milyen hiányt töltött ki?
Sokszor azért maradunk benne egy rossz kapcsolatban, mert az ad egyfajta biztonságot. Akárcsak a problémás szerhasználat. Hiányt tölt ki és biztonságot kínál. És a hiány jelenlétét ott hagyja maga után – nyomot hagy bennünk, a múlt kísértete ott él bennünk, ahogy a francia filozófus, Derrida mondaná. Ez a hiány egyfajta identitásformáló erő. Dolgozni kell rajta.
Ha ez nem történik meg, akkor gyakran előfordul, hogy hiába válik el valaki a problémás párjától, hamarosan belerohan egy ugyanolyan rossz kapcsolatba. Leszokik az ember a heroinról, és aztán meg rááll a piálgatásra, vagy éppen munkafüggő lesz. A függőség mögött mindig valós szükségletek vannak, és ha azt a szükségletet nem tudjuk kielégíteni, akkor nem fogunk tudni felépülni sem.
És akkor még ott van a társadalom is. Ami megbélyegzi, kirekeszti a szerhasználókat.
Folyamatosan az ömlik rád, hogy „Te bűnös vagy.”
„Te veszélyes vagy.”
„Veled baj van.”
És ezt a szerhasználó internalizálja:
„Én egy selejt vagyok.”
„Haszontalan vagyok.”
„Nem érdemlem meg a segítséget.”
„Úgyis bukni fogok.”
Az igazi felépülés lényege nem a szerelhagyás. Hanem az, ha ezekből az önkorlátozó hiedelmekből sikerül felépülni. Nem csak az egyéneknek, hanem az egész társadalomnak. Az igazi „toxikus ex” a „nem vagyok elég”, a kollektív megbélyegzés, a szégyen. Folyamatosan bekopog, próbál minket újra maga alá gyűrni, bűvkörébe vonni. Drogellenes háborúkat fűt, elutasítást és kirekesztést kelt, amerre jár. Fel kell épülnünk belőle.
szobor: Albert György







