„Az idő mindent megold” – szól a közhely. „Lépj tovább, nézz előre!” Valójában az idő semmit nem old meg. Legfeljebb beteríti a sebeket az üledékével. Egy ideig talán kikerülnek a figyelmünk fókuszából, de ami igazán mélyen megsebzett, az újra és újra a jelenbe kényszeríti a múltat. A gyász nem múlik el – belül munkál. A magára hagyott fájdalom belső párbeszéddé szilárdul. Az el nem mondott történeteink láthatatlan mintázatokat tartanak mozgásban. És mindezt – akarva-akaratlan – továbbadjuk a gyerekeinknek is. Rövidzárlatos kapcsolódásokat. Visszatérő konfliktusokat és drámákat. Elhárítást és tehetetlenséget. Derrida, a francia filozófus szerint a múlt soha nem múlik el igazán: mindig kísérti a jelent. Nyomot hagy bennünk. A hiány soha nem puszta üresség, hanem jelenlét: alakít, formál, hat ránk. Az idő önmagában soha nem hoz gyógyulást. A múltat nem lehet eltörölni. Meg kell hallani, meg kell tanulni együtt élni vele. Újjá alakítani a történetet, amit elmondunk róla. (note to myself) kép: Bill Viola – The Crossing