Ebben a mostani, sötétülő időszakban egyre magabiztosabbak azok a hangok, amelyek nem is olyan régen még szélsőségesnek számítottak. Agresszív, kirekesztő “megoldások”, amelyek mögött nincs valódi megértés – csak a megfélemlítés vágya, és a düh önigazolása. Sokan mindezt már nem is szégyenlősen suttogják: hivalkodva, kérkedve mondják ki, amit eddig legalább rejtegettek. És közben az okos, érzékeny, érzelmileg intelligens vélemények egyre jobban rejtőzködnek. Margóra szorítva érzik magukat a saját hazájuk közéletében, és csak fű alatt, suttogva kérdezik: mi lesz még ebből? Ez a kettős mozgás – a szélsőség középre vonulása, egyre harsányabb önbizalma és az érzékenyek, nyitottak egyre mélyebb visszahúzódása, marginalizálódása – torzítja el igazán a demokratikus nyilvánosságot. Túl sokan és túl gyakran legyintenek: úgysincs értelme. „Az életünk azon a napon kezd el véget érni,” mondta Martin Luther King, “amikor elkezdünk hallgatni azokról a dolgokról, amelyek számítanak.” (note to myself)