Az utóbb években sokat olvastam és írtam felépülésről és gyógyulásról. Függőségekből, traumákból, önkorlátozóvá váló hiedelmekből és önpusztító kapcsolati mintákból. Nagyon gyakran azt látom – és érzem, hogy amikor az ember valamilyen lelki problémával küzd, hajlamos belesüppedni a szégyenbe és önutálatba: „hogy lehetek ilyen hülye?” „Miért nem vagyok képes letenni a piát/elhagyni ezt az embert/kimászni a depresszióból stb.?” Gyakori, hogy úgy érezzük: mintha egy angyal és egy démon küzdene a lelkünkért ott bent. És túl gyakran a démon győz. Ezért aztán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy eredendően gonoszak vagyunk. Hogy minden nyomorúságunk oka a gyenge jellemünk és akaratunk és a rossz döntéseink. Hogy nincs remény számunkra. De a rossz döntések mögött többnyire sokkal több van, mint gyenge akarat/jellem. És az, hogy hibázunk, akár sorozatban, nem jelenti, hogy rossz emberek vagyunk. Aki elindul az önismeret és öngondoskodás útján, az előtt előbb-utóbb kirajzolódnak olyan minták, amelyek szinte mindig a gyermekkorba vezetnek vissza. Vagy még mélyebbre: generációk óta hurcolt terhekig. Nem szállt meg az ördög és nem vagy gonosz. Valójában a gyógyulás gyakran éppen ott kezdődik, amikor megtanulsz ítélkezés nélkül, együttérzéssel tekinteni saját magadra. Arra a részedre is, sőt, leginkább arra a részedre is, ami mindig ugyanazokat a hibákat követi el. Nem kell elfogadnunk a hibáit, nem kell átengedned magad a sóvárgásaidnak. De együttérezni a saját küszködő, hibázó éneddel ahelyett, hogy gyűlölnéd és démonizálnád. Mert meglátod a valós kielégítetlen szükségleteket az inflálódott sóvárgásaid mögött is. És így van ez egy társadalommal is. Túl gyakran fekete-fehér epikus történetet mesélünk magunknak magunkról, amelyben a jó küzd a gonosszal, és az egyedüli cél az, hogy megsemmisítsük, kivágjuk a gonoszt a társadalom testéből. Démonizálunk embereket, akik nem felelnek meg a társadalmi normáknak. Pedig a kollektív gyógyulás nem a bűn elleni militarizált harcokkal kezdődik – azok csak tovább rontanak a helyzeten. Hanem ott, hogy elkezdjük elmélyíteni a megértésünket: hogy nem azt kérdezzük emberektől, „mi a franc baj van veled?” – hanem azt: „mi történt veled?” Ha valamiben, akkor ebben hiszek. (note to myself)