Évtizedes kutatások és tapasztalatok alapján tudjuk, hogy a függőség egyik legfőbb hajtóereje, motorja nem más, mint a mérgező szégyen. Az egészséges bűntudat: rosszul érzem magam, mert hibáztam, tanulok belőle. Ez változásra ösztönöz. A mérgező szégyen: rosszat tettem, mert rossz, selejtes ember vagyok. Ez nem ösztönöz változásra, gyarapodásra hanem tespedést okoz. Nem csak azt igazolják kutatások, hogy a szégyen a függőség kialakulásának egyik legfőbb előjele – de a függőség gyakran a szégyennel való megküzdés egyik módja is. Tudjuk azt is, hogy a szégyen egyfajta visszacsatolási hurkot teremt (szégyellem maga – iszom/szívok stb. – szégyellem magam – még többet iszom/szívok stb. és így tovább), ami nagyon nehézzé teszi a függőségből való felépülést. A függőség olyan megalázó helyzeteket teremt, olyan társadalmi megbélyegzettséghez vezet, ami önmagában is további szégyent okoz és rombolja az önértékelést. A szégyen nem csak a visszaesés egyik legmegbízhatóbb előjele a felépülők körében, de a visszaesés súlyosságát is befolyásolja. Tudjuk azt is, hogy a függőségből való felépülés egyben a szégyenből való felépülés: nem lehetséges anélkül, hogy az egyén visszaépítse az elvesztett önértékelését. Na most ha mindezt tudjuk – nem hasraütésszerűen, nem spekulatíve, hanem tudományos bizonyítékokból – akkor magyarázzon meg nekem valaki valamit. Hogy a jó égbe gondolhatja bárki, hogy az a politika, aminek a fő funkciója, hatása és motorja a szégyen, a megszégyenítés, a megbélyegzés, bármilyen megoldást kínálhatna a függőségre? Ha eleged van a megszégyenítésen alapuló drogpolitikából, akkor gyere ki december 6-án a parlament elég a zenés-táncos tiltakozásunkra! ❤ ✊