Eddig a kormány tagadta, hogy a javítóintézetekben szisztematikusan abuzálják a gyerekeket. Most, hogy ezt már végleg nem lehet tagadni, taktikát váltottak: nyíltan kiállnak az abúzus mellett. Egészen gyomorforgató, ami történik: ahelyett, hogy vállalnák a felelősséget, megpróbálják a gyermekek elleni erőszakot igazolni. Amit a kormányszóvivő állít, hogy ezek „fiatalkorúak börtönei” – hazugság. A javítóintézetek nem büntetés-végrehajtási intézmények, hanem a gyermekvédelmi rendszer részei. A bennük lakó gyerekek közül többen (de nem mind) követtek el erőszakos bűncselekményeket – de ha megismernénk a történeteiket, akkor megértenénk, hogy az esetek túlnyomó többségében azért, mert velük is kimondhatatlan dolgok történtek meg, már kisgyerekként. Gyakran ezek a gyerekek a bántalmazásnak vetnek véget erőszakkal, vagy maguk is a bántalmazás miatt lesznek bántalmazók. A cél nem az, hogy tovább traumatizáljuk őket, hanem az, hogy esélyt adjunk nekik egy másmilyen életre. A militarizált, tekintélyelvű fegyelmezésre, kínzásra, bántalmazásra alapuló „nevelés” valójában ettől az esélytől fosztja meg őket. Semmi sem igazolhatja azt, hogy egy nevelő a földön taposson, rugdosson egy gyereket. Halljátok, áldozathibáztatók? SEMMI! Ami most történik, hogy a javítóintézetekbe rendőröket küldenek, hogy azok vegyék át az irányításukat – gyalázat. Újabb jele annak, hogy a magyar állam csődöt mondott – rendőrállammá alakul. Ezek a rendőrök nem a gyerekek védelmében érkeznek, hanem azért, hogy ne essen ki több csontváz a szekrényből. A „gyermekvédő” kormány lemondott a magyar gyerekek jelentős részéről, bennük már nem lát mást, mint szemetet, amit a szőnyeg alá kell söpörni. Hogy ezt a magyar társadalom jelentős része tétlenül, apatikusan tűri, egy másik része meg tapsol neki, önmagában is tragédia. Hogy mit tehetünk mi? Hogy minek lehet itt még hatása? Egy dolgot tudok. Azt, hogy mit nem tehetünk: nem hallgathatunk és nem tűrhetjük ezt tétlenül. Mert aki ebben hallgat, az maga is cinkossá válik.