A magyar közélet egyik legabszurdabb fordulatát éljük meg éppen: komoly politikusok és véleményformálók vért izzadnak, hogy igazolják azt, amit nem lehet igazolni. Hogy felnőttek rájuk bízott gyerekeket vernek, kínoznak, erőszakolnak a gyermekvédelem intézményeiben. Döbbenten kell szembesülni azzal, hogy nem elég megmutatni a gyermekek elleni erőszakot: még érvelni is kell, hogy mi ezzel a gond! És sajnos itt kell szembesülnünk azzal, hogy ezzel az országgal jóval több probléma van, mint egyszerűen a kormánya. A kormány ennek az országnak, ennek a népnek a lehető legrosszabb beidegződéseit és hiedelmeit gerjeszti, azokból élősködik. De ha ezek a beidegződések és hiedelmek nem lennének eleve erősek, akkor a kormány már rég megbukott volna. A szomorú igazság az, hogy a magyar nép jelentős része tényleg azt gondolja, hogy gyerekeket földön taposni rendben van – ha „rossz gyerekekről” van szó. És ha a verés, a kínzás vélt „pedagógiai céllal” történik. Ami most történik, az valahol a csődje, a kudarca több évtizedes iskolai nevelésnek is. Minden irodalomoktatás dacára a társadalom jelentős része teljesen immunis maradt mindazokra a humanisztikus nevelési elvekre, amelyeket a magyar irodalom színe-virága képvisel. Például Ottlik Géza Iskola a határon című regényét említeném, ami a kőszegi katonai iskola mindennapjain keresztül mutatta be, mennyire gyászos lélektani eredményekkel jár a tekintélyelvű, militarista nevelés. Ugyanaz, ami most megint uralkodóvá kezd válni gyermekvédelemben és egyre több iskolában is. Mintha tényleg megállt volna az idő. Egyik kedvenc filmemben,Radványi Géza Valahol Európában című örökérvényű alkotásában van egy emlékezetes és jelképes jelenet. A rendőr, akik ezt a régi, tekintélyelvű, büntetés-központú szemléletet testesíti meg, gondosan becsomagolja az egyenruháját és elteszi naftalinba. „Elmenni? Te hülye. Dehogy megyünk, maradunk! Naftalinba tesszük az uniformist, nehogy beleessen a moly.” És a film minden humanista végkicsengése ellenére tudjuk, hogy a rendőr túlélő-logikája valójában nagyon is működőképes és sikeres ebben az országban: hiába változnak a rendszerek, a mélyben megbúvó mentális alapstruktúrák maradnak. Lehet rá számítani, hogy a bármilyen humanisztikus cukormáz alatt valójában mindig is megmarad az igény a nyers erőszakon és megfélemlítésen alapuló „rendre”. Mégis: látni kell, hogy az idő megállása egyben illúzió is. Veszélyes illúzió, amit próbálnak lenyomni a torkunkon. Nem a 1920-as, nem is az ötvenes években élünk. És bár a magyar társadalom egy része reménytelenül megrekedt, de a fiatalabb generációk körében már termékenyebb talajra hullottak olyan eszmék, amelyek megkérdőjelezik és elutasítják az erőszak „pedagógiáját” és a tekintélyelvű nevelést. Több egymással ellentétes erő működik a háttérben – hullámok gerjesztenek ellenhullámokat. A közös cselekvésnek van értelme és hatása. A jövő Magyarországa nincs eleve elrendelve – éppen most születik, minden pillanatban. Neked is van hangod, neked is van hatásod és neked is van szereped. És ha csak az apatikus, passzív szemlélő szerepét választod, akkor éppen abban a helyzetben vagy, amiben a Hatalom tudni szeretne téged.